Eredetünk és őshazánk [antikvár]

Lapok élei kissé foltosak.
A magyarság eredetének történetét már sokan kutatták, és eredményeik fényében meg is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei és a rendelkezésére álló adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók felkészültsége és a rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett egy olyan őshazakép, amely a magyarság bölcsőjét a földkerekség legkülönbözőbb pontjaira helyezte. Ezen túl e tanulmányok bővelkednek meglepetésekben, fordulatokban, melyek alapjaiban rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket. Sokak gondolatában talán föl is merül a kérdés, és joggal: mint lehet egy nép múltját oly sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogyan fordulhattak meg őseink a világ egymástól oly távoli pontjain, mint azt a kijelölt „őshazák" jelzik? Ha áttekintünk az eredetünk és őshazánk kérdéseit boncolgató tanulmányok rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép sokkal inkább hasonlít egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos történetéhez. Mégis azt kell mondani, hogy az e tanulmányokban leírtak, ha nem is egészükben, de részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely szakaszába. E tanulmányok javarészt se önmagukban, se együttesen nem alkotják a magyar múlt egészét, mert figyelmen kívül hagynak egy alapvető tényezőt E tényező nem más, mint maga a köznép, mely alapeleme minden társadalomnak, s melynek jelentőségét a társadalmak és műveltségek kialakulásában a tudomány csak napjainkban kezdi figyelembe venni. A korai kutatók csaknem kizárólag írott forrásokra és élő szájhagyományokra támaszkodtak. Ismeretes, hogy a múlt kutatásában megvan mind a kettőnek a maga helye és értéke, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A kizárólag csak írott kútfőkre alapozott munkákat az egyoldalúság jellemzi, hiszen maguk a kútfők is egyoldalúak. Az egyoldalúság több szempontból is kimutatható. Ezúttal azonban csak a köznéppel kapcsolatos néhány fontosabb fogyatékosságot érdemes megemlíteni.