Csángó mesék [antikvár]

A varázsgúnyák titka Szekérnél is több jutott a szerencséből, hogy találkozhattam a bölcs Őrszemmel. Ha tíz kezem lenne, és mindegyikkel írni tudnék, az sem lenne elég, hogy leírjam mindazt, amit megtudtam Őrszemtől a negyvennapos csángóföldi kalandjaink során. Minden akkor kezdődött, amikor édesapám rászánta magát, hogy kitakarítson a hiúban,* mert a dédnagyapámtól kezdve mindenki mindent, amit már nem használt, és az útjában volt, a hiúba rakott, gondolva, hogy talán egyszer még hasznát veszi majd valaki. Lassan lassacskán a hiu olyan tele lett, hogy féltünk, ránk szakad. Édesapám azt mondta a nénikéimnek, akik már férjnél voltak: - Drága leányaim! Eredjetek a hiúba, és ami a szíveteknek kedves, a szemeteknek szép, vigyétek haza, és őrizzétek meg emlékbe. A nénikéim addig válogattak, hogy a végén mindent elvittek, mert amennyire régiek, annyira hasznosak is voltak a dolgok. Csak egy láda maradt még a hiúban, amely tele volt régi gúnyákkal,* csizmákkal. Amikor felnyitották a fedelét, molyok ezrei repkedtek szét. Félve, hogy belepik az egész házat, a nénikéim nem akarták hazavinni a ládát, hanem kivitték a kertbe, hogy ha majd elcsendesül a szél, elégessék. Én, kicsi huncut kölyök belenéztem a ládába. A gúnyák meg a csizmák annyira megtetszettek, hogy elrejtettem őket a szalmával töltött ágymatracban. Edesapámék fel sem nyitották a ládát, amikor meggyújtották. Nem is sejtették, hogy a molyokkal tele gúnyák eltűntek. A kis szárnyasok úgy szaporodtak a házunkban, mint a zöld tavasszal * A csillaggal jelölt szavak magyarázata a könyv végén található