Hún és magyar mondák [antikvár]

Az irónak mondani valója.Avatag irások, nagy régi időkből, melyek krónikás szárazsággal elmondják a hún-magyar hőskor történeteit, kezébe nem kerűlnek az ifjúságnak; s hahogy kerűlnének is, hidegen hagynák.Ugyan miért?Diák nyelven írták kolostorok szorgalmas lakói, nem is úgy írták le, ahogy hallották, mert hivságosan czifrának, hihetetlenűl csodálatosnak itélték. Kihüvelyezték belőle, a mi igaznak tetszék, elhagyták belőle, a mit mese-számba vettek: a csodaszép mondák helyett kétségbeejtően száraz krónikák maradtak reánk.Járván e mondák avarját, oly ritkán akadunk avatatlan kezek által meg nem tépett virágra, s fáj nekünk a sok irtásnak látása. Holott hős-mondák óriási fái izmosodhattak volna meg, lombkoronáikkal árnyat vetve a hatalmasan elágazó gyökerekre, csonka törzsek tuskóit sejtjük csupán, s a szivbéli nagy szomorúság mellett drága nekünk minden levélke, egy-két épen maradt monda-virágunknak minden szirma.Összegyűjtjük a szeretet gondosságával, egymás mellé teszszük, hogyha kész az ügyefogyott csokorka, büszkék vagyunk rá, merthogy a mienk.Megfesteni képét, nagy-régi időknek, melyekre világot a históriának fáklyája ingyen sem vet; összerakosgatni a töredékeket igazságos kézzel és becsületes hűséggel: ime ez volt a szándékom.Neked festem meg sok jóakarattal ezt az ódon képet, édes nemzetemnek nagyramenendő ifjúsága, kit szivemen hordok mióta pennám forgatom.Összerakosgatom, ha mit találtam gyarló töredékül, hogy együtt legyen megifjúlt ábrázattal, ám a régi zománczot el nem veszítvén.Teljék ez egyszerű történetek olvasásában annyi szivbéli gyönyörűségetek, a mennyi eltöltötte szivét az irónak, midőn "ez avart járta" és meseszóba foglalá, mik mesék, költői szép mondák valának hajdanában és éltek kora nemzedékek ajkán és szivében... Elhangzottak pásztor-tüzek mellett, míg az éji szellő lobogtatta a kékes-fehér lángot, belekapott a sátrak ponyváiba, altató-szóvá tördelőzve az ükapák fiainak és leányainak szemére lopták az életédesítő álom himporát...Ó azok a nyers emberek életerős fiai tudtak még lelkesedni, tudtak remélni, tudtak jövőbe bízni. Álmodtak zúgó folyamok partján, rengeteg erdők odvas fái mellett hazáról, melyet megszereznek; dicsőségről, mely nehéz harczok után tüzet lop szivökbe; ki nem veszett belőlük a tettre való készség, mert gyermek volt a nemzet, a gyermek pedig olyan boldog, mert szereti a mesét, a mese pedig olyan kimondhatatlan édes tápláléka gyermekek szivének.Nosza, váljunk gyermekekké, hivő, bizó, remélő gyermekké, szól a mese... szól régi időkről, régi időknek hőseiről!Üljete ide körülem, hallgassátok, kezdem.