Magyar mondák [antikvár]

A LACIKONYHA- Dugonics András és Sándor István nyomán --Meghalt Mátyás király, oda az igazság! - sóhajtotta a szegény nép, amikor a király halálhírét meghallotta. Bezzeg nem sóhajtoztak az urak! Inkább azon tanakodtak, hogy most már olyan királyt kell választani, akinek az üstökét a markukban tartják.Ilyen tedd el, s elé se vedd" herceget hamar találtak: a cseh Ulászlót választották királynak, aki mindenre csak azt mondta, mondogatta:-Dobzse, dobzse, jól van, jól van.Hát hiszen jól van, amíg jól van, de a király addig osztogatta a földet, a kincset, amíg neki magának semmije se maradt. Őfelsége úgy elszegényedett, hogy a budai palota pincéjében egy hordó bor sem volt, az éléskamrából pedig még az egerek is elhurcolkodtak, mert egy befaló falást, egy morzsát ott nem találhattak.Egyszer aztán a király őfelsége ebéd nélkül maradt. Zöldet-vereset látott az éhségtől, de nem volt mit tenni: a semmiből a királyi szakács sem tud főzni.Volt a királynak egy hűséges lengyel szolgája, akit Bradácsnak hívtak. Ez annyira megsajnálta őfelségét, hogy elébe állott és azt mondta neki:-Már, felséges királyom, megkérem az engedelmet, de én ezt tovább a szememmel nem nézhetem. Nem, mert még itt pusztul éhen ennek a gazdag országnak a királya! Én szegény ember vagyok, mindig szolgasorban éltem, de ha felségedet meg nem sértem, adok kölcsön néhány forintot, majd feljegyezzük a számadó könyvbe, megkapom én ezt még felségedtől!