Magyar parasztság a Kárpát-medencében [antikvár]

Láttam minden tavasszal színesre kinyílni a sziket. Kizöldellni, nyájat, csordát táplálni, majd kiégni, kifehéredni. megadni magát. Hogy újrakeljen. Láttam a parasztembert a szikesen. Minden perce a kemény remény, ő a remény maga: hogy holnap, jövőre minden újraindul. Csak most rossz, ha rossz. Láttam visszafelé ezer év parasztarcát a mai tanyasi arcokban. mikor még gyerek voltam. Ők adták ezt a népet, az országol, a kardot és a kaszát, a becsületet és a hazát. Ők küldték fel a fiaikat - tudom. Tehetséges gyerekeik ma is ezrével, százezrével gyarapítják a nemzetet a legodaadóbb munkával, zseniként a költészetben és a szobor kövét kalapálva, kiemelkedő matematikusként és a politika ütőerénél. Küzdő parasztgyerekek a film és színház, a közgazdaságtan és a zene lüktetésében, mindhalálig, mint apjuk a földeken. Parasztnak, magyar parasztnak lenni a Kárpát-medencében ma is, mint ezer éve mindig - hallgatag dicsőség. A mindenkori múlt-urak és korabeli hitványok mindent megpróbáltak, hogy Szomorúan Hallgass legyen a neve. A nincs az Övé, az minden, abból sok van, elég legyen hát. Felküldtek lányaikat, mindenkiknek hiszékenyeket, hazug szóval feltekerhető ártatlanokat, tűzről pattant elpusztíthatatlanokat, új nemzedékek, méltán híres új generációk szülőit; s persze sok-sok elbukottat. Lakótelepek kiürült tekintetű árváit, anyákat aszfalton száradva. Elküldték így hát a városba a magot. A termést az Úrra bízták, a vak szerencsére, a kiapadhatatlan szorgalomra. Az utóbbi fél évszázadban soha nem látott erővel kúszott fel a paraszti inda a kies kőrengetegbe. Elsorvadni - és, vagy, élettel telíteni azt. Elküldték üzenetüket, amit a város addig soha nem hallott: elég volt. hogy a jó az úri, s a paraszt bitang; hogy ha így volt ezer évig. jó lesz ezután is. A paraszti öntudat a XX. század nagy keltetője. Felkelője - némán. Lábhoz tett haraggal, kézbe vett sorssal.