Mindenekről számot adok [antikvár]

Nem tudom én... Nem tudom én, minemű édesség vonja az embert... Nem tudom én, minemű édesség vonja az embert, /Hogy született földjét el ne felejtse soha... Ovidius, a római költő viaskodott így, jó kétezer éve, e régi-új kérdéssel, vésve a papírra lüktető verssorait, melyeket Szentkirályi Sámuel uram hagyott volt magyar nyelvutódaira, hogy most, negyed évezreddel később, bennem támadjanak föl újra örök-új kérdőjellel a végükön: Nem tudom én, minemű édesség vonja az embert,/Hogy született földjét el ne felejtse soha... Keresem hát a választ, a sokféle közül azt, amelyikkel a leginkább azonosulni tudok. Az ősi kérdés egy ősi megválaszolója, egy görög bölcs igazít útba: Nemcsak azt kell vállalni, akik vagyunk, hanem azt is, akik voltunk, és akik lehetnénk. Bolyongva elmúlt századokban, jövőnket szeretném meglelni tehát. Oly módon mégpedig, hogy a múlt Ipolypásztójának kis közösségéről beszélve mánk és holnapunk nagyobb közösségekhez is szólnának szavaim. A lehetnénk végett. Múltismeretben: történelmi tápászkodásokban, "önösszeszedésekben" megedződött mai önmagunk életre hívását, az emberi-közösségi tartás és megtartás holnapi erkölcsének istápolgatását kíséreli meg szolgálni ez a könyv. Amelynek szerzője valójában nem is én vagyok. Nagy író mondta tollba ezt nekem: a Történelem. Boldog vagyok, hogy volt módom szavait jegyezni.