Korai sirató [antikvár]

Ezt az írást több mint tizenkét évvel ezelőtt vetettem papírra, hogy lerójam tiszteletemet Erik előtt, és meggyászoljam őt, a fiút és a testvért, akit 25 évesen, hegymászás közben ért halálos baleset Ausztriában. Mélységesen személyes természete ellenére végül azért döntöttem kiadása mellett, mert azt reméltem, hogy lesznek olyan gyermeküket elvesztett szülők, akik saját érzéseikre - tiszteletükre és fájdalmukra - ismernek majd szavaimban. Meglepő felismerést jelentett számomra, hogy e sajátos helyzetnek egyetemes jellege van. Sok gyermekét gyászoló szülő írt nekem. És mások is, akik egyéb hozzátartozóikat vesztették el, sőt olyanok is, akiknek nem egy rokon vagy egy barát halála, hanem valami más okozott veszteséget. Így jöttem rá, hogy a Korai Siratóban leírtak a legkülönbözőbb veszteségek feletti fájdalomnak adnak hangot. Gyakran kérdezik, nem enyhült-e a gyász azóta, hogy mindezt írtam. De igen. A seb behegedt, de nem tűnt el nyomtalanul. Ez így van rendjén. Ha szeretetünkre méltó volt, méltó arra is, hogy gyászoljuk. Gyászunk a szeretett személy értékéről tesz bizonyságot. Ez az érték pedig maradandó.