A kőkor élő nyelve [antikvár]

Eurázsia nyelvei (és számos őshonos amerikai nyelv is) egy valamiben hasonlóak: egyaránt őrzik - persze egyike bőségesebben, másika kevésbé - a nyelvészek által "nosztratikus"-nak elnevezett ősi, kőkorszaki nyelv töredékeit. Mi több, műveltségünk, szokásaink, vallásaink is ennek az ősi világnak a teremtményei. A szerző ebbe az ősi-mai nyelvbe kalauzolja el az olvasót. Talán a legizgalmasabb felfedezés, mely a könyv vezérmondata is: "A KŐKOR SZAVA: KÉP". A kőkor nyelvének beszélői ugyanis mindig "képet mondtak" egymásnak, maguk az ősi szavak is "mondott képek", látványok. A könyv részletesen igazolja, hogy Európában a magyar nyelv őrzi legtisztábban - lényegét tekintve csaknem változatlanul - a kőkor nyelvét, gondolkodásmódját; valóságos élő kövület. Egy teljes fejezet igazolja, hogy - többek között - az ókori latin nyelv is mennyire jelentős tárháza a kőkori nyelvnek. Külön érdekessége e könyvnek, hogy a kőkori pont-pont-vesszőcske számírást szemlélve felfedezhetjük: számneveink jó része nem is az ókori, hanem egyenest az őskori számírás emléke. 15.000 évvel ezelőtti arcképcsarnokban is gyönyörködhetünk. A remek kőkori rajzok szépen öltözött, borotvált, divatos frizurát viselő férfiakat, nőket, gyerekeket ábrázolnak. A könyv végül elmeséli, hogy a 35-10.000 évvel ezelőtti nagy műveltség miként omlott össze, s miért nem sikerült igazán talpra állnia. A könyv 120 oldalas melléklete a magyar nyelv ősi gyökszótára, mely az MTA által 1862-ben kiadott Czuczor-Fogarasi féle Nagyszótár bevezető része. Ennek birtokában mindenki a saját nyelvésze lehet és önállóan is nagy kirándulásokat tehet a kőkor szellemi világában és egyúttal mai nyelvében is, hiszen ez lényegében mit sem változott azóta. Ha egy adott nyelvet beszélők egyes csoportjai területileg elszakadnak a törzsnyelvet beszélőktől és egymástól is, akkor ezután már mindegyik szakadárban a szavak – és a szó- és mondatépítési szokások – egymástól is és a törzsnyelvtől is függetlenül változnak. A szókincs szavai nem egyszerre, gépies egyöntetűséggel változnak. Ebből következik, hogy ha bármikor összevetjük egy nyelv szókincsét egy jóval régebbi állapotával, biztosan találunk benne legjobban és legkevésbé változott szavakat. Mivel az egyes szakadár ágak szavai eredendően más-más módon változnak, mert egymástól is elszakadtak, ezért hosszabb idő elteltével azt kell tapasztalnunk, hogy az ágakban nem ugyanazok, hanem döntő részt eltérő szóhalmazok maradtak meg legváltozatlanabb állapotban. Ez az egyszerű megfigyelés tételként így fogalmazható meg: Ha egy kiszemelt nyelvhez található számos olyan nyelv, melyek legmaradandóbb szóhalmazai egymással döntő részt nem egyeznek, de külön-külön a kiszemelt nyelv más-más részletének felelnek meg, akkor a kiszemelt nyelv ezek forrása, alapnyelve. Vagyis e nyelv azok ősnyelve. Ez a tétel merőben új eszközt ad a nyelvek vizsgálatához. E könyv 12 nyelvet vizsgál meg, s e tétel alapján látványosan bizonyítja, hogy a vizsgált nyelvek egy és ugyanazon ősi nyelv leszármazottai, továbbá hogy ez a régi nyelv önmaga sem halt ki. Ez az a nyelv, melyet ma magyarnak neveznek.