Anyanyelvünk ösvényein [antikvár]

Sokak tudatában úgy él a nyelvművelés, mint a tilalomfák erdeje. Mint a nyelvészek olyan írásbeli ténykedése, amelyből a nyelv kérdéseiben járatlan olvasó megtudja, hogy mi az, amit írásban, beszédben kerülnie kell, hogy a szó, nyelvi fordulat, amelyet használ, helytelen idegen szó, idegenes szerkezet vagy nem irodalmi szintű tájnyelvi forma, esetleg a jassz nyelv hordaléka, hogy rossz a kiejtése, helytelen a hangsúlyozása és így tovább. Ezzel szemben az a nyelvművelés tekinthető termékenynek, amelyik nyelvi ismeretek terjesztésével megpróbálja ébren tartani a nyelvérzéket, a készséget gondolataink szabatos, könnyed nyelvi megformálásra, amelyik legalább annyiszor serkent, biztat, mint ahányszor hibákra figyelmeztet. E kötet anyagát az 1981-től a kolozsvári Igazságban, majd 1990-től a Szabadságban hetenként megjelenő írásokból válogattam össze. Ez alkalommal kirekesztettem a kimondottan nyelvhelyességet tárgyaló cikkeket, s csak a „nyelv titkai"-ról szóló írásokat szerkesztettem egybe. Az olvasó elsősorban ízelítőt kap a szavak életéről, múltjáról, eredetéről, a nyelvben betöltött szerepükről, értékükről, a jelentés sokféleségéről; ízelítőt kap, hogy egy szó, szólás, mennyi történetet sűríthet össze, mennyi emléket őriz az elmúlt századok életéből, betekinthet aszófejtés, a szótörténet világába, nyomon kísérheti bizonyos szavak jelentésbeli és alaki változásait, érzékelteti, hogy miként bokrosodik egy-egy szó népes családdá, hogyan növekedhet kifejező értéke újabb és újabb és jelentésárnyalatokkal bővülve. Szóba kerül a személynévadás, bizonyos helynevek eredete, kialakulása...