Apor Péter helyesírása és nyelvének hangállapota [antikvár]

Gerinc kifakult. Könyvtest félrenyomódott. Felső lapélein halvány foltok. Pár lap széle kissé beszakadt. Borítók kissé sérültek.
Ez a tanulmány a XVIII. századi erdélyi irodalom egyik kimagasló alakjának, Apor Péternek az eredeti kéziratait dolgozza fel azzal a céllal, hogy feltárja a bennük tükröződő helyesírási és hangtani sajátosságokat; a vizsgálódás során kiemeli, hogy az író nyelvhasználata mennyire s miképp illeszkedik bele az irodalmi nyelv egységesülésének, normalizálódásának mához vezető folyamatába. Apor munkássága a magyar irodalmi nyelv egységesülését betetőző korszak elé esik: a XVIII. század első felét öleli át. Egységes irodalmi nyelvünk kialakulásának XVIII. századi folyamatát és mozzanatait még alig ismerjük, kutatásuk tehát a megoldásra váró feladatok közé tartozik. Ehhez elsősorban tüzetes előmunkálatokra, részlettanulmányokra van szükség; főleg ezért választottam értekezésem tárgyául Apor kéziratai hangtanának és helyesírásának vizsgálatát. Gondolom, nem szerénytelenség, ha jelzem, hogy munkámmal valamelyest az úttörést is vállalnom kellett, egyrészt azért, mert íróról eddig nem jelent meg hasonló jellegű monografikus feldolgozás, másrészt azért, mert a nyelvészeti irodalom Apor korának nyelvi normáiról, irodalmi nyelvi egységéről - összehasonlításul - kevés fogódzót nyújt. Ebből adódhatnak dolgozatom bizonyos fogyatékosságai. Megemlítendő az is, hogy mivel „az irodalmi normának nincsenek e korban [a XVIII. században] részletekbe menő írott szabályai, egy-egy szó alakja szempontjából ma sokszor nehéz eldönteni, mit engedett meg e század irodalmi eszménye mint lehetséges alakváltozatot, s mit tekintett határozottan nyelvjárási jellegűnek, tehát hibának" (Bárczi 1966b: 240, lapalji jegyz.).