Helyesírási tanácsadó szótár [antikvár]

Táblái enyhén foltosak. Gerince kifakult.
Helyesírásunk történetén végigtekintve állandóan erősödő tendenciaként figyelhetjük meg az egységesülést: fokozatosan eltűnnek a kisebb közösségekre vagy egyénekre jellemző írásváltozatok. Jelentős tényezője volt az egyöntetű írásmód kialakulásának a Magyar Tudós Társaság 1832. évi szabályzata, amely megindította a XIX. század elején is még meglevő helyesírási tarkaság megszűnését. Az akadémiai helyesírási szabályzatnak újabb és újabb kiadásai (különösen az 1922-i és az 1954-i) e kezdeti, nem különösebben széles körű szabályozás után egyre több esetre állapítottak meg országosan követendő normát. Ám hiába vannak a szabályok, ha az egyes szóalakok leírásakor minduntalan fölmerül a probléma: melyiket kell alkalmazni az adott esetre. E munka megkönnyítésére és az egységes eljárás biztosítására századunk eleje óta az akadémiai szabályzatok már néhány ezer szavas szójegyzéket is tartalmaztak. Kis terjedelmük miatt azonban e szójegyzékek korántsem elégíthették ki a kívánalmakat; ezért azután - félig-meddig magánvállalkozásként - megjelent néhány, az akadémiainál nagyobb helyesírási szótár is. Ezek közül Horváth Endréét (Bp., 1913.), majd Balassa Józsefét (Bp., 1929) kell jelentősége miatt kiemelnünk. Az Akadémia csak a harmincas évek végén bízta meg Nagy J. Bélát egy tüzetes helyesírási szótár megszerkesztésével. A mű el is készült, de - a magyar közműveltség nagy kárára - nem jelenhetett meg, minthogy a szedés Budapest ostromának viharai között a nyomdában elpusztult.