A magyar nyelv szláv jövevényszavai I-II. [antikvár]

A magyar nyelv szláv jövevényszavai kutatásának részletes történetét, az eddigi vélemények általános jellemzését és kritikáját csak e munka második kötete fogja tartalmazni, vagyis az, amely a szláv jövevényszavak hangtanával, szóképzésével, a szláv jövevényszavak rétegeinek kérdésével, szláv és magyar társadalmi hátterével és még néhány egyéb részlettel fog foglalkozni. Itt, az első kötet elején azonban a jelen munka történetét, beosztását és módszerét kell röviden vázolnom. A magyar nyelv történetének kutatását nagy mértékben megnehezíti, hogy sem a finnugor magánhangzórendszer nincs kellően tisztázva, sem pedig a régi magyar nyelvre vonatkozólag nem rendelkezünk olyan régi szövegekkel, hogy az ősmagyar nyelv hangrendszerét ki tudnók következtetni. Ezt a hiányt vannak hivatva pótolni a különböző jövevényszavak vizsgálatából levont következtetések. A jövevényszavak szinte egyetlen forrásai az ómagyar magánhangzórendszernek, de rendkívül tanulságosak a mássalhangzókra vonatkozólag is. Ez az oka annak, hogy a magyar nyelvtudományi irodalomban összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszik a jövevényszókutatás, mint bármely indoeurópai nyelvben. Különösen feltűnő pl. ez a különbség a magyar és a szláv nyelvek között. Itt az egyedüli germán elemek kivételével (amelyet azonban általában nem szláv kutatók végeztek) a jövevényszavak kérdése szinte teljesen ismeretlen. Ezzel szemben nincs talán magyar kutató, aki ne foglalkozott volna valamelyik jövevényszóréteg (iráni, török, szláv, német, latin, neo-latin stb.) kérdésével...