Eszperantó az egyház új latinja? [antikvár]

Előszó Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek (Románia) Ha a latinról van szó, óhatatlanul nosztalgiát érzek. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen gyermekkoromban egy kommunista állam nehéz viszonyai közepette tíz éven át ministránskodtam. Kívülről megtanultuk a szép latin imákat - a ministránsok válaszait -, és elmondtuk anélkül, hogy ismertük volna magát a nyelvet. Persze derék lelkipásztorainknak a ministránsok oktatása során gondjuk volt arra, hogy legalább sejtsük, miről szólnak ezek a latin imák. A népnyelv bevezetése a latin rítusú liturgiába azután véglegesen megoldotta ezt a nehézséget. De nem úgy nemzetközi szinten. Valamikor a 11. Vatikáni Zsinat előtt azt mondogatták nekünk, hogy egy katolikus mindenütt otthon érzi magát a világban, hiszen egyazon, azaz mindenhol egyaránt értett nyelven végzik a szertartást. Az ember elmehet akár Kínába, bizonygatták, ott is érti a liturgiát, hiszen latin nyelvű. Ezzel kapcsolatos egy erdélyi székelyekről szóló, akkori anekdota: Két atyafi líülföldre utazik, és vasárnap elmennek a katolikus templomba. Amikor meghallják a latin nyelvű szentmisét, az egyik odasúgja a másiknak: „Látod, itt is magyarul beszélnek!" Természetesen anekdotákkal nem lehet elfedni a kérdés súlyosságát. Hiszen hány katolikus tudta élvezni a szertartás egységét a liturgia közös, latin nyelvének köszönhetően, hány katolikus tudott vagy mehetett Icülföldre turistaként vagy vendégmunkásként? Ezért is határozta el a 11. Vatikáni Zsinat az anyanyelv bevezetését az otthonmaradók, azaz a nagy többség számára. A zsinat azonban tulajdonképpen csak engedményként, a közérthetőség kedvéért tette lehetővé az anyanyelvi szertartást: A latin nyelv használatát - a részleges jog érvényben tartása mellett - a latin szertartásokban meg kell őrizni. Mivel azonban mind a szentmisében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind pedig a liturgia más területein gyakran nagyon hasznos lehet a nép számára anyanyelvének használata, nagyobb teret kell számára biztosítani. Ez elsősorban az olvasmányokra és a felszólításokra, bizonyos könyörgéselcre és énekekre érvényes az alábbi fejezetekben erre vonatkozó részleges szabályok szerint.' A gyakorlatban azonban a dolog egészen másképpen néz ki: az anyanyelv teljesen kiszorította a latint. A magam részéről lelkes latinista vagyok. Nem csak római katolikus, azaz latin rítusú papi végzettségem miatt, hanem mint humanista képzettségű ember is, aki valamikor latint tanítottam a kis szemináriumban. Milyen jó is volna, ha az egész világon értenék a latint! Útikönyv vagy társalgási zsebkönyv jelenne meg latinul, benne olyan hasznos kifejezésekkel, mint „apud tonsorem", a fodrásznál stb.^ De ugyan hol, melyik országban ért egy fodrász latinul? Ha elővesszük a 2000. évi német „Fischer Weltalmanach"-ot, azt látjuk, hogy csak egyetlen egy ország van az egész világon, ahol a latin hivatalos nyelv, ez a Status Civitatis Vaticanae, azaz a