Papp Ferenc akadémikus 70. születésnapjára [antikvár]

Köszöntő Megszólalt a japán bambuszcsengő. Jellegzetes hangjára a helyiségben félbeszakadt a zsongás. Várakozó csend töltötte be a Xll-es tantermet. Kezdődött a szokásos januári russzisztikai konferencia. Az ország minden tájáról Debrecenbe érkezett russzista nyelvészek, irodalmárok abbahagyták az egymás közötti diskurzust, tekintetüket Papp Ferencre irányították, aki az első padsorból kilépve felállt, szembefordult közönségével, s bármiféle megnyitó vagy bevezető szöveg helyett csak ennyit kérdezett: — „Ki az első előadó?" „Tessék!" — adta meg neki rögtön a szót. S máris a tudományé lett a főszerep a rendezvényen. Az ilyen konferenciákon, amelyeket a résztvevők tréfás tisztelettel „pappferencia" néven is emlegettek, a bambuszcsengő bizonyos „elnöki fimkciót" tökött be. Papp tanár úr kezében némán felemelkedve jelezte, hogy az előadó a perceinek a végéhez ért. E többnyire hangtalan figyelmeztetés nagyon hatásosnak bizonyult, a résztvevőket fegyelmezetté, a rendezvényt változatossá, pergővé, dinamikussá tette. Talán nem is véletlen, hogy e sorok szerzői ezt az emlékképet idézték föl, amikor e köszöntő könyvhöz bevezető gondolatokat kerestek. Lehet, sőt biztos, hogy a kialakult szokást követve illendő lenne itt az országszerte ünnepelt akadémikus, a mindnyájunk által tisztelt Papp tanár úr, sokunk számára kedves Feri bátyánk személyes és tudományos életútját részletesen bemutatni, felvillantva benne a sorsfordulókat, valódi súlyának megfelelően értékelve a kitartó és elszánt tudományos tevékenységet, kiemelve azt az újat, amit ő adott a magyar és az egyetemes nyelvtudománynak. S ha ezt itt most rendhagyó módon mégsem tesszük, azt ne tekintse senki tiszteletünk, nagyrabecsülésünk hiányának. Engedtessék meg nekünk, hogy a kimagasló tudós, a kiváló tanár, a nagyszerű ember dicséretét, méltatását ez alkalommal arra az ötvennyolc cikkre bízzuk, amelyeket Papp Ferenc akadémikus iránt érzett tiszteletük kifejezéseként, öt.köszöntve írtak a szerzők, s amelyek mindegyikében tudósként, tanárként, kollégaként, pályatársként, vagy éppen segítőkész emberként ő maga személyesen is jelen van. Kell-e, lehet-e ennél többet, szebbet mondani egy kimagasló életút elismerő dicséreteként? Köszöntsük hát együtt, ilyen módon, hetvenedik születésnapján Papp Ferenc akadémikust, kitől többek közöU azt is tudjuk, hogy a magyar nyelvben az akadémikus szóval együtt összesen kétszázhat -kus végű szavunk van, közöttük hetven a főnév. Köszöntjük továbbá Papp Ferencet, a Debreceni Egyetem díszdoktorát, aki azt is kiderítette, hogy Lomonoszov számára ismerős volt a magyar nyelv, s a nagy orosz polihisztor a magyar nyelvtudományt messze megelőzve megsejtette nyelvünk jellegét, eredetét. Köszöntjük Papp Ferenc személyében a magyarországi russzisztika kimagasló alakját, aki az első orosz szót {„eommoK") tizenöt éves korában egy vele sakkozó szovjet katonatiszttől halloUa, s amely „egy" szóról később kiderült, hogy tulajdonképpen két szó. Nem tudhatjuk, mennyi szerepe volt ennek az i^úkori nyelvi élménynek abban, amit Papp Ferenc később a szó fogalmának tudományos pontosításaként a szövegszóról, a szóalakról, a lexémáról mindnyájunk számára kifejtett.