Studia in honorem Andreae O. Vértes [antikvár]

RENDHAGYÚ KÖSZÖNTÉS Bár Vértes 0. Andráshoz több mint negyven éve fűz kollegiális jó barátság, kutatási területünk különbözősége miatt munkásságának értékei részleteikben és teljes mélységükben csak akkor mutatkoztak meg előttem, amikor tudományos minősítésében két ízben is részt vehettem. Ezek az alkalmak viszont annál több tanulságot hoztak számomra. Kandidátusi és doktori dolgozata egyaránt reveláciot jelentettek nekem, amint erről opponensi jelentéseimben számot is adtam. Mivel azonban a minősítési eljárások dokumentumai — természetüknél fogva -- kevéssé publikusak, hadd köszöntsem most öt életének nevezetes fordulópontján azzal, hogy ott kifejtett gondolataim közül néhányat nyomtatásban, s így szélesebb körben is megismertetek. Főként — természetesen — azokat, amelyek nem kizárólag az ő munkásságát érintik, hanem a nyelvészeti kutatásokat általában is. Tudománytörténeti arculatú munkájához, amely később "A magyar leíró hangtan története az újgrammatikusokig" címmel jelent meg (Budapest, 1980) többek között a következő megjegyzéseket fűztem: "Mennél hosszabb ideje és mennél többet foglalkozom tudományos, pontosabban a nyelvtudomány körébe vágó kérdésekkel, annál nagyobb tisztelettel nézek azokra a kutatókra, akik a tudománytörténet művelésére vállalkoznak. Nemcsak azért, illetőleg elsősorban nem azért (noha ez talán önmagáoan is elegendő volna), mert mindennapjaink tapasztalata szerint a tudomány egy-egy korszakának alakulását vagy egy-egy tudományág fejlődésének irányát számos olyan, magával a tudománnyal közvetlenül nem, sőt sokszor közvetve is alig összefüggő jelenség is befolyásolja, amelyekről írásos nyomok nem maradnak fenn, tehát amelyek ~ következésképpen — az utókor számára már ismeretlenek lesznek; hanem sokkal inkább azért, mert korunk kutatóinak — egyre inkább ezt látjuk, s a ránk zúduló aktuális információk tömegétől szédülve ezt még meg is kell értenünk — a tudományos előzmények ismerete nem erős oldala; amiből azután egyenesen következik, hogy új felfedezésként közlünk olyan eredményeket, amelyekhez már elődeink régen eljutottak, s amelyeket inkább tisztességgel továbbfejleszteni lenne feladatunk. Amikor az ember egy-egy olyan munka közelébe kerül, mint Vértes 0. András kandidátusi értekezése, s benne hosszú sorban elfelejtett tudósok elfelejtett, maiként és modernként, tehát újként számon tartott gondolatait olvassa, sokszor az az érzése: troglodita módon dolgozik, s fejével, testével tör rést egy olyan falon, amelyen valaki már korábban szép, szabályos kijáratott vágott. Kell-e hát bizonygatni, hogy mire jó és miért nélkülözhetetlen a tudománytörténészek munkája? Aligha. S mindezzel talán már arra is eléggé világosan rámutattam, miért tartom a hangtan kutatói számára általában, a magyar hangtan vizsgálói számára pedig különösen is jelentősnek Vértes 0. András munkáját, amelyből szaktudományunk históriáját az 1880-as évekig bezárólag egy valóban szakavatott szerző tollából ismerhetik meg. S méghozzá olyan szerzőéből, aki eleve számol a néha már egyenesen leküzdhetetlennek látszó nehézségekkel, sőt ezekre az olvasó figyelmét is felhívja. Hogy aztán jóval később viszont éppen azt bizonyítsa be: a tudománuytörténeti vizsgálódásokhoz igazán értő kutató minden olyan jelenségre felfigyel, amely segít tárgyának históriáját feltárni: legyen akár egy-egy tudós személyes és társadalmi körülményeiről szó, akár a határtudományok érintkező és figyelmen kívül semmiképpen sem hagyható eredményeiről. Nagyon egyetértek vele célkitűzését illetően is. Az az elhatározása például, hogy a magyar hangtanon kívül az általános fonetika fontosabb magyarországi eredményeit is számba veszi, mert tudja, hogy a hangokról való általános felfogástól aligha független a magyar beszédhangok kutatása, vagy