A magyar tudományos stílus a kezdetektől a felvilágosodás koráig [antikvár]

A tudományos stílus vizsgálata eléggé elhanyagolt területe a nyelvtudománynak. Mind fogalmának tisztázásával, mind pedig konkrét korszakokhoz kötött elemzésével még sok mindenben adós a szakirodalom. Ezért szentelek viszonylag nagyobb teret a fogalom tisztázásának is, hiszen az általános tudományelmélet alapkövetelménye, hogy pontosan meghatározott és egységes szemléletet tükröző fogalmakkal és terminológiával dolgozzunk. Vagyis előbb bizonyos elméleti hipotéziseket állítok föl, amelyeket a konkrét nyelvi anyag vizsgálata során gazdagítani, esetleg módosítani lehet, és csak ezek után kerítek sort a magyar tudományos stílus fejlődésében első korszaknak számító periódus vizsgálatára: a kezdetektől a felvilágosodás koráig. A nemzetközi nyelvtudomány eddig elért eredményeit szem előtt tartva is szakítanom kell az empirikus adatok elemzéséből kiinduló hagyományos felfogással, és feltétlenül nyitnom kell egy átfogó elméleti megközelítés felé, amelynek a legátfogóbb szemiotikai alapvetésűnek kell lennie. A modern szemiotikai kutatások ugyanis bebizonyították, hogy a nyelv nem rendszerében él elsősorban, hanem használatában. Tehát a sajátos nyelven kívüli pragmatikai tényezők, a sajátos közléshelyzet határozz meg a nyelvi rendszerből való válogatást. A kommunikáció szempontjából pedig a szöveg a legmagasabb rendű nyelvi egység, és ennek rendelődik alá a többi (mondat, szó, hang). Így a nyelvi és stilisztikai vizsgálatnak természetszerűleg a legteljesebb egység vizsgálatából kell kiindulnia, és csak ez után keríthet sort az építőelemek vizsgálatára.