Fölnevelő édesanyám IV. [antikvár]

KÖSZÖNTŐ ELŐSZÓ Dr. RÓNAI BÉLA; a Pécsi Tudományegyetem nyugalmazott nyeL vészprofesszora immár 80 éves. Ez a kerek évforduló így tehát az alkalomhoz illően egyben köszöntővé avatja a kötethez készült előszó jelen sorait. Itt mindenekelőtt tolmácsolni szeretném az Ünnepeltnek a szűkebb és tágabb szakmai környezetéből - a volt tanítványoktól és pályatársaktól; rendszeres közönségétől (állandó hallgatóitól és kitartó olvasóitól), valamint az újabb kötetet támogató további tisztelőitől - érkező személyes és közvetett jókívánságokat. Isten áldásával köszöntjük, minden jót - főként pedig jó egészséget - kívánunk neki sok szeretettel - hálás köszönetünk és őszinte tiszteletünk jeléül, s abban a reménységben, hogy még sokáig élvezhetjük tiszta beszédének kellemes hangzását, igényes stílusának magyarságát, gondos kézírásának szép betűit, világos gondolatainak és bölcs tanácsainak további megnyilvánulásait. Rónai Béla a neves Rippl-Rónai család újabb - ezúttal nem művésZ; hanem tudós - ígéreteként 1923. április 23-án született Magyarladon. Iskolaévei innen először a szomszédos Patosfára és Szigetvárra, majd a bajai tanítóképző intézetbe és a szegedi tanárképző főiskolára vezették. A katonai szolgálat és a hadifogság után 194T-ben magyar-német-történelem szakos tanárként végzett. 1949-ben a pécsi püspöki tanítóképző intézetbe került, s 1950-ben innen kapott meghívást Temesi Mihály tanszékvezetőtől -Klemm Antal és Bálint Sándor szegedi ajánlásának köszönhetően - az éppen frissen alapított Pécsi Pedagógiai Főiskola magyar nyelvészeti tanszékére. Azóta szinte a legutóbbi időkig folyamatosan idekötődik munkássága - még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy nyugdíjazása (1983) körül átmenetileg a bajai, majd a szekszárdi tanítóképző főiskolán oktatott, s a Pécsi Tanárképző Főiskola „feloldódott" ELSŐ FEJEZET Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is örökké pártomat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, amikor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Amerikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őrzőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttemben a faleveleket huUadozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és htiUó falevelet látni milyen közeli rokon! Bezzeg apám nem langyult el ennyire semmiféle szándékomon, hanem inkább vizsgálódva nézett, mint jegytulajdonost. Folyton ügyelte a lépteimet és pislogott bé a homlokam mögé, hogy vajon mit akarhatok. Talán még az is megjárta az eszit, hogy egy szép napon felpattanok a hajójegyre és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Óperenciás tenger vizét is csak játszva fogom meglegyinteni, mint a fecske. Eszes ember volt ő magától is, s hát még ami tudományt belőlem merített! Mint például azt, hogy nemcsak lábon járó emberek élnek, hanem vannak szárnyasok is ! így aztán nem is róhat-