Helyesírási segédkönyv [antikvár]

Az 1955-i első és az 1959-i második kiadás után ez alkalommal harmadszor veszi kezébe az olvasó középiskolai helyesírási segédkönyvemet. Az újabb kiadás megjelentetése mindenekelőtt az ilyenkor szokásos okból vált szükségessé: az előzőek példányai teljesen elfogytak. A keresletet bizonyára ki lehetett volna elégíteni a legutóbbi kiadás változatlan utánnyomásával is, célszerűnek láttam azonban, hogy könyvem újabb sajtó alá rendezésekor azokat a tanulságokat is értékesítsem, amelyekkel az időközben megjelent Helyesírási Tanácsadó Szótár (szerk.: Deme László és Fábián Pál; 1961., Terra) segítheti a helyesírás-tanítás ügyét.Ismeretes, hogy az akadémiai szabályzat jellegéből folyóan az írásgyakorlat számos kérdésében csak általános előírásokat fogalmaz meg, s az író feladata marad, hogy ezeket az egyes konkrét esetekben megfelelően alkalmazza. Elsősorban helyesírásunk legnehezebb területén, a szókapcsolatok egybe- és különírásának kérdésében találunk ilyen általános előírásokat a kódexben. A szókapcsolatok írásának alapelve az írás olvashatóságának és könnyen tagolhatóságának érdekében a különírás, melytől csak akkor térünk el, ha sajátos okok (pl. bizonyos típusok szintaktikai viszonyának jelöletlensége vagy a jelentésmegkülönböztetés szempontja) - a kapcsolat tagjainak egybe-, illetőleg ezt helyettesíthető kötőjeles írására kényszerítenek. A "mérföldes" szavakat tehát - az adott szókapcsolat típusa szerint - vagy különírással, vagy kötőjeles kapcsolással kell elkerülnünk. Felvetődik azonban a kérdés: melyik az a szókapcsolat, amelyben már nem kívánatos a tagok egybeírása, illetőleg mikor kell az egybeírás helyett a különírást, mikor a kötőjeles írást alkalmaznunk? A Helyesírási Tanácsadó Szótár legfőbb érdeme, hogy mintegy 80 000 adatának legnagyobb részében ezekre a kérdésekre ad világos feleletet: az egyes szókapcsolatfajták "hosszúságát" a tagok szerkezete és az előtag szótagszáma alapján állapítva meg, tízezer számra konkretizálja a szabályzat általános rendelkezéseit.