Magyar helyesírási kisszótár [antikvár]

Használati tanácsadó 1. Egy kis helyesírás-történet Közismert, hogy az első összefüggő, magyar nyelvű szöveget - amely fenn is maradt -, a Halotti beszédei mintegy nyolcszáz évvel ezelőtt vetették papírra. Bizonyos, hogy szerzője ismert már latin betűkkel rögzített magyar nyelvű szöveget, mégis, ha mai magyar olvasó olvassa, azonnal észreveszi, mennyire következetlen a magyar beszédhangok latin betűkkel való jelölése, a beszédhangok egymásra hatásának jelölése, a szavak, szóelemek egybe- vagy különirása - ezen az egyetlen szövegen belül is. A hangjelölés következetlenségén csodálkozhatunk a legkevésbé: a korabeli íródeáknak valahogyan meg kellett oldania azt a problémát, hogy a magyar nyelvben mind magánhangzóból, mind mássalhangzóból lényegesen több van, mint a latinban. Például meg kellett különböztetnie azsz és azs hangot. Mivel a (latin sz hangot jelölő) s betűvel többnyire a magyar s hangot jelölték, mást kellett volna „kitalálni" a magyar sz hang számára. A korabeli írnokok meg is próbálkoztak vele; az sz hangot olykor z betű jelöli (holz olvasd: holsz 'halsz'), olykor sz betűkapcsolat (szentii 'szenjei'), vagy éppen sc betűkapcsolat (scegin, olvasd: szeginy 'szegény'), de gyakran a már „foglalt" s betű is szerepel az sz szerepében (pl. milost olvasd: miioszt 'malaszt'), s az jelölésére használt z betű gyakran z hangot is jelöl (hazoa, olvasd: házoá 'háznak'); a zavart csak fokozza, hogy az s betűt a cs hang leírására is használták (pamdisumut olvasd: paradicsumut 'paradicsomot') A Halotti beszéd korának helyesírása mégsem volt egészen szabályozatlan; a követendő minta a királyi kancellária írásgyakorlata volt. Mint első szöveges nyelvemlékünk írásmódja is jelzi, a hangjelölésben e gyakorlat azt az elvet követte, hogy a latinban ismeretlen hangokat - ha egyáltalán tekintettel voltak a legközelebb eső latin hangtól való eltérésükre - valamilyen betűkapcsolattal jelölték.