Nyelvpedagógiai írások XIII. [antikvár]

BENCZE ILDIKÓ /Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem/ A szaknyelv paradoxona; a jelentésváltozáa Jól tudjuk, hogy a szaknyelv, - vagy Tolnai Vilmos kifejezésével - a műnyelv eleve mesteraégeaen kialakitott rendszer, vagy legalábbis sokkal nagyobb teret kap fejlődésében a tudatos formálás, mint az önmozgás, a spontán alakulás. Ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy a műnyelvben - pontosabban a szakmai szókincsben - nincs egyfajta ösztönös, legtöbbször tisztulásnak nevezhető folyamat, amelynek iránya - úgy tűnik - meghatározott szabályszerűségeket mutat, és szinte korrigálja a terminológia-alkotók által elkövetett hibákat, - Egyfelől létezik a terminológia-alkotás kimeritbe-tetlen bázisa, a szókincs, a maga szinte lélegző valóságában, másfelől hatnak a terminológia-alkotás irott éa Íratlan, a gondolati tapasztalat által megalkotott szabályai. A terminológia-alkotók legjobb szándékuk ellenére sem képesek a két különböző principiurs teljes összehangolására. HogiV'an viszonyul egjTnáshoz ez a két összetevő? Valószinűleg úgy, ahogyan a mindennapi megismerés viszonyul a tudományos megismeréshez, a köznapi tapasztalat a gondolati-logikai tapasztalathoz. Szt a feltevést jól alátámasztja a nyelvújitásban született mintegy loooo új szó sorsa: sokszor a xi.nden tekintetben helyesen alkotott, logikailag hibátlan, a terminológia :;ial kívánalmainak megfelelő új szót kiszorította a látszólag kevésbé szabályos. Kiveszett pl. az "óságbúvár", helyette életben maradt, a rövidebb, bár homályosabb és szabálytalan képzésű "régész"; a "pénakareakedő" helyett «legmaradt az idegen eredetű