Szép magyar nyelvünk [antikvár]

Bevezető Nagyon komoly probléma van a szép és helyes magyar beszéddel és írással. Igaz, ez már régen is így volt. A költők, írók már a 15-16. századtól úgy írtak, ahogyan akartak. Nemigen volt rendszerezve, logikailag felépítve a magyar nyelv. Pedig bizton mondhatom, megvan a logikája és az egyedülálló szépsége. Szókincsünk hihetetlenül gazdag, Arany János csaknem százezer szót használt. Egy mai magyar fiatal (igen nagy tisztelet a ritka kivételnek) néhány divatszót ismételget, esetleg egy-egy csúnya szót kötőszóként, s ezzel ki is merült a szókincse. Jó esetben száz körül van az általa használt szavak száma És ez természetesen nem elsősorban az ő hibája. De nem kell messzire mennünk, mi, felnőttek (sőt, nyelvművelők ) sem beszéljük tökéletesen a magyar nyelvet. A baj gyökere szerintem már a pedagógusképzésben van. Ebből fakadóan rossz módszerrel, kevés odafigyeléssel és óraszámban oktatják a magyar nyelvet az iskolában. Pedig tudjuk, a kapcsolatteremtés rendkívül fontos tényezője a beszéd és az írás. Sőt, mondhatnám, elsőrendű tényező. S mégsem fordítunk arra megfelelő energiát és időt. Pedig, ha azt akarjuk, hogy megértsenek minket, akkor nekünk kötelességünk jól artikulálva, egyértelműen, igényesen fogalmaznunk, s akkor elvárhatjuk, hogy a szavainkat megértik, és nem magyarázzák félre, és az, amit közölni akarunk, eléri a célját. A tévében szinte mást sem hallok, mint hibás beszédet és olyan kétértelmű, félreérthető kijelentéseket, amelyeket azután a politikai ellenfél szinte kéjelegve vág vissza a szónok arcába! Igazán ez kell nekünk, magyaroknak? Tényleg nincs