A történelem szavakba merevült múlt [antikvár]

Előszó Magyarországon nemzeti, társadalmi, kultikus kérdés a nyelvművelés. Szinte mindenkinek van valamilyen véleménye a nyelvhasználatról, a magyar nyelvről. Azt is mondhatjuk: a nyelvi kultúra kérdése - közügy. Köszönhető ez a magyar kultúra mindig izzó, átütő erejének, némiképp átpolitizáltságának. Történelmünk során sokszor csak a kultúra, s annak legfontosabb kapocsa, „cementje", a nyelv hordozta az identitást, szolgálta a fennmaradási ösztönt. Ennek megfelelően a magyar nyelvművelésnek (nyelvtan- és tankönyvírásnak, szótárkiadásnak, de ide értve újságjaink nyelvi glosz-száit, sorozatait stb.) is több évszázados hagyománya van. Ezt olykor politikai, ideológiai, esetleg tudományos vagy más praktikus okból ugyan ki akarták seprűzni, de a tudományosan megalapozott, körültekintő nyelvművelésre társadalmi szükség van - haszna pedig megkérdőjelezhetetlen. A magyar nyelv ugyanis eleven, friss, „modem" nyelv, van folklórja, irodalma: kultúrája - tudunk rajta sírni és nevetni, s tudunk a modem számítástechnikáról is beszélni. „A magyar nyelv nem csak önmagától ilyen jó", írtam egy helyen. A nyelvművelő mozgalmaknak is van mit köszönnie. Nyelvművelésünk többrétegű. Legfontosabb feladata, hogy elősegítse a biztos, egyéni nyelvhasználatot; a társadalomnak pedig együttes, közös „nyelvművelődést" szorgalmazzon. Panek Zoltán találó kifejezésével élve: „anyanyelvünket csak együtt tudhatjuk jól". Ezért számomra leginkább ennek az elgondolkodtató, tudatosító, a művelődéstörténeti folyamatokat fejtegető, hasonlóságokat sorakoztató, de közben a „kereső, kutató" embert is látó, türelmes, ám határozott nyelvművelésnek van hitele.