Édes anyanyelvünk [antikvár]

ÉDES ANYANYELVÜNK Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség. Ez a titka a pongyola beszéd és írás rohamos terjedésének. Az árvíz, ha kicsap szabályozott medréből, hihetetlen gyorsasággal lepi el a földeket. Ne riadjunk meg tőle túlságosan! Ne ússzunk a sekélyes árral. Tétlenül megvárni, míg a hiba nyelvszokássá fajul, - egy-egy szó, kifejezés, szólás értelme elhomályosodik vagy visszájára fordul - s akkor félreállni, hogy: nagyon sajnáljuk, ez már nyelvtény, késő a segítség, - ezt mindenki megteheti, csak az író nem teheti meg büntetlenül. Az író vallja kárát, ha nyakára engedi nőni a henye nyelvszokásokat, ha nem tiltakozik, amíg nem késő, a nyelv elszíntelenítése, kiszikkasztása ellen. Az irodalom nyelve a nép nyelvéből táplálkozik. Igaz. De ma, a könyvek, újságok, színház, mozi és rádió korában, a nép nyelve is merít az irodalomból. Ha olyan olimposzi magasságban lebeghetne is az író a tömegek felett, hogy nyelvét semmi földi tisztátalanság nem érintené, - hiába őrzi meg egymaga szava tiszta, nemes csengését, ha a fül, amely felfogja a szót, süket. A legragyogóbb énekes hangja is hamisan cseng a rossz visszhangot verő teremben. A nyelv művelői és művészei, az írók, jól teszik tehát, ha őrködnek a helyes magyarság fölött. A nyelv ősi fája nemzedékről nemzedékre új hajtásokat nevel. Gyökereit az ősi mult mély termőföldjébe bocsátja, de gazdag ékű koronája a tiszta magasságok felé növekedik.