Tővégi magánhangzóink története a XVI. század közepéig [antikvár]

Részlet: BEVE ZETÉ S I. A szóvégi sorvadó magánhangzók történetének vázlatos áttekintése 1. Ez a szerény dolgozat azt a célt szeretné megvalósítani, hogy bizonyos, még megoldásra váró kérdések követelményeit figyelembe véve, nyomon kövesse végződések előtt megőrzött tővégi magánhangzóink alakulásának történetét, legrégibb szórványemlékeink adataitól kezdve legalább korábbi kódexeink nyelvállapotáig (kb. a XVI. század elejéig), vagyis addig a szakaszig, amelyben a mai helyzetnek megfelelő alapok kialakulása megkezdődött, illetőleg nagyobbára végbe is ment. A véghangzók fejlődésének kérdése, amely egyike a legizgatóbb nyelvtörténeti problémáknak, nem jelentéktelen részletkérdés sem régebbi, sem mai nyelvállapotunkra vonatkozólag. Mivel rengeteg adatot érintett, s bizonyos helyzetekben (például egyes tőtípusokban, vagy bizonyos végződések előtt vagy után) egyöntetű hangminőséget rögzített (utat, rudat, vizet, tüzet, madarat, bogarat, tehenet, levelet; magasabb, pirosabb, nevesebb, kékebb; virágomat, kezemet; virágokat, kezeket; stb.) nyelvünk egész arculatának megformálásában jelentős szerepet játszott. S minthogy a véghangzók alakulását a legkülönbözőbb tényezők okozhatták és irányíthatták, az ok és okozat összefüggésének keresése, a miért és miként kérdésére adható feleletek kutatása érdekes tanulságokat ígér. Meggyőződésem ugyanis, hogy a mai nyelvállapotban névszótöveink tővégi (tehát formánsok előtt megőrződött) magánhangzóinak minősége terén mutatkozó látszólagos logikátlanságok (nagyot ~ agyat, dalok ~ falak, kasok ~ vasak, bajos ~ hajas stb.) nem véletlen és szeszélyes, tehát megfoghatatlan indítékú alakulások, hanem több, egymással társulva vagy egymástól függetlenül működő tényező hatására, tehát kinyomozható, megfogható okkal létrejött produktumok, akkor is, ha sok esetben megfelelő adatok és ismeretek hiányában nem sikerül ezeket az indító okokat utolérnünk. Azt természetesen nem remélem, hogy minden egyes névszónk véghangzójának zártabb vagy nyíltabb voltát kielégítő magyarázatokkal tisztázhatom, hiszen a véghangzók azonos minősége még nem okvetlenül jelenti azonos alakító erő működését. A ma azonos típusú névszók s egyenlő véghangzóik sokszor egészen eltérő utakon jutottak el az alaki egyezést eredményező végső módosulásig. Mégis a legfontosabb indítékok és ható erők feltárása az ómagyar kori véghangzók állapotának s a velük kapcsolatban fölvethető kérdéseknek tüzetes vizsgálatából kiindulva olyan munkának ígérkezik, amely — mégha a feladat nagysága egyes részletek tisztázására vonatkozólag felülmúlja is a kutató erejét — hasznos nyelvtörténeti, sőt itt-ott általános nyelvészeti tanulságokkal biztat. 2. E munka során a szóvégi sorvadó magánhangzók történetével csak ott és annyiban kívánok foglalkozni, ahol és amennyiben ez elkerülhetetlen a 1