Újabb fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből [antikvár]

Balázs Géza SZEMIOTIKAI JELENSÉGEK A MAGYAR GRAMMATIKÁBAN 1. SZEMIOTIKA ÉS NYELVÉSZET 1.1. 1690-ben Locke-nál vetődik föl először módszeresen a szemiotika {szém-iotiké) tudományrendszertani helye: "feladata megvizsgálni azoknak a jeleknek a természetét, amelyeket az elme használ a dolgok megértésére vagy tudásának másokkal való közlésére" (Voigt 1911, ^9). Peirce, a szemiotika "atyja" számára a szemiotika az ismeretelméD.etj a logika része, s mint olyan, a tudományok közötti összekötő szerepet képvisel (Voigt 19773 65), Saussure - bár egy időben élt Peirce-szel — külön jut el a szemiotikai gondolathoz, nyelvészeti alapállásból jelenti ki egy önálló jeltudomány {szemiológia) szükségességét, melyet a társadalmi lélektan részének tekint; "Mivel a szemiológia még nem létezik, nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz; de van létjogosultsága, s helye előre meg van határozva. A nyelvtudomány csupán egy része ennek az általános tudománynak; a törvények, amelyeket a szemiológia majd feltár, alkalmazhatók lesznek a nyelvtudományban " (Saussure 1967^ 33-^). Morris világos tudományelméleti álláspontot képvisel, amikor meghatározza a szemiotika (előzm.ényekkel is rendelkező) három fő területé^" (szintaktika-szemantika-pragmatika), fölmutatja a jelrendszerek nyelvi analógiáit, meghatározza a szemiotika alkalmazási módjait (Morris 1938/1975, 19^6/1975, Voigt 1977, 71-2). Morris munkáit az ötvenes években űjra fölfedezték, s ez lökést adott a hatvanas évektől egyszerre több helyen is szerveződő szemiotikai körök, kutatóhelyek létrejöttéhez. A szemiotika így kimaradt a XIX. századi tudományfelosztásból. A modern szemiotika születését 1962-re teszik, anikor egymástól függetlenül az Amerikai Egyesült Államokban és a Szovjetunióban szimpóziumot rendeztek az emberi kommunikáció különféle jelrendszereiről (Hoppál 1988, 71). Az ezt követően világszerte meginduló nagyfokú érdeklődés első hulláma mintegy két évtizedig tartott, Magyarországon a hetvenes években jelentek meg a legfontosabb kézikönyvek, s a nyolcvanas években többen már a szemiotika válságáról beszélnek (pl. Kelemen 1987, 108-12), mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a nagy szemiotikai enciklopédia (Sebeok ed. 1986) és kézikönyv (Posner, Robering, Sebeok eds. 1987) megszületése éppenséggel nem ezt mutatja (Hop- Pál 1988, 71). Az itt fölvetendő legfontosabb kérdés az, hogy: a Sí'^emiotika m.ennyiben tekinthető önálló tudománynak, az in-