Szövegtan és verselemzés [antikvár]

A versolvasás egyedül helyes módja nem létezik. Az csak a pedagógiai fantom. Ahány fej, annyi olvasat, s az egyik helyesebb, mint a másik. S ezzel nem kívánunk a filológusok munkája ellen szólni, sem a megbízható, a kritikai, a "szavaatolt" szövegek ellen, egyáltalán nem. De a filológiai hűség csupán egyike azoknak a lehetőségeknek, amelyek rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy egy szerzőt szaván fogjunk. Mert akár másképp is elmondhatjuk, amit ír, vagy visszafelé olvashatjuk, vagy kigúnyolhatjuk, vagy meglophatjuk, vagy továbbírhatjuk, vagy lefordíthatjuk... Olvasni mindig azt is jelenti, vagy szétszedni - aki ezt nem akarja elhinni, kérdezze meg az agykutatókat -; szétszedni és újból összerakni. És ennek során mindig létrejön valami új. Igazán klasszikus az a szerző, aki ezt nemcsak elviseli, hanem meg is követeli; akit szeretetteljes darabosságunkkal, kegyetlen érdeklődésünkkel nem lehet elpusztítani. (...) Ami pedig magát a művészetet illeti, amiatt nem kell, hogy fájjon a fejünk. A vízjel nem tűnik el olyan könnyen. Akinek kedve van hozzá - és kedv nélkül nem megy semmi sem - annak a szavakat csupán a fény felé kell tartania. Minden szöveg alatt megjelenik egy másik, megjelenik több más, jóval több, mind amennyit az olvasók és írók bölcsessége álmodni mer.