A klinikai táplálás elmélete és gyakorlata [antikvár]

Minden beteget jól kell táplálni. Ez nem új keletű és nem is túlságosan eredeti megállapítás. A szomorú valóság azonban az, hogy a kórházakban vagy még otthonukban kezelt betegek jelentős hányada malnutrícióban szenved, ami súlyos szövődmények kialakulásához vezethet. Számos betegséget, különösen azok kritikusan súlyos szakában szervi - pl. a gyomor-bélrendszerben igen korán fellépő - funkció-károsodások kísérnek, aminek következtében a malnutríció tovább fokozódik. Nehezen érthető, hogy számtalan kutatási és kísérleti vizsgálat eredményével alátámasztott, és a mindennapi klinikai gyakorlatban is igazolt tények ellenére, miért ilyen gyakori a malnutríció és miért jár még sok helyen gyermekcipőben a táplálási terápia? A kérdésre az egyik lehetséges válasz talán abban rejlik, hogy a különféle betegségek ellátására (túl-) specializálódott orvosok tudatában, a betegek táplálásának kérdése hagyományosan az érdeklődés perifériájára szorul. A másik magyarázat talán az enterális és parenterális táplálás történelmi szétválasztásában található. Számos orvos szemében az előző kizárólag „konyhatechnikai" kérdés, amely nem tartozik kompetenciájukba, és amely a krónikus betegek elfekvő kórházi vagy otthoni ellátásában játszhat szerepet. Ezzel szemben a parenterális táplálást valódi orvosi „high-tech" tevékenységnek tekintik, amelyet elsősorban intenzív osztályokon, kritikusan súlyos állapotú betegek ellátásában kell alkalmazni. Az utóbbi 20-25 évben kísérletek történtek ezen „filozófia" szakadék áthidalására. Mindennek előtte gondosan meghatározták illetve elemezték a konvencionális, mindennapi táplálék összetevő elemeit. Sok évi kutató munka és klinikai kísérlet után alkalmassá tették azokat biztonságos intravénás vagy enterális alkalmazásra.