A csecsemőkori sorvadás kérdései [antikvár]

A Nagygyűlés megnyitásakor szakmai életünk legfontosabb napjához érkeztünk el. A zsúfolt sorokra pillantva megállapítható, hogy szívesen vállalt szabad gyülekezésben együtt van a magyar gyermekorvosok többsége: professzoraink, az intézetek és osztályok vezetői, a területi munka idősebb és fiatal gyermekorvosainak sokasága. Nagy és hatásos gyógyító és megelőző eljárások birtokában, az orvostudomány legnagyobb korszakának vagyunk kortársai. A legtöbb akut betegség szövődménymentes gyors gyógyulása, egyes, félelmes infekcióknak az oltások következtében beállott megritkulása, de főként a halálozás számlékszámának esése elsősorban a fertőző betegségek7 de nem kevésbé az enterális betegségek, tüdőgyulladások és a gyermekkori gümőkór területén céljaink és napi munkánk lényegi változásával járt. Az antibiotikumok és jelentős más felfedezések sora letörölte a gyermekgyógyászat arculatának tragikus színezetét. A csecsemő már nem a bizonytalan kockázat játékaként, a végzet árnyékában jut át az intézetek kapuján, mint alig két évtized előtt. És ha a kutató és gyógyító orvos előtt a bölcső és a betegágy melletti közvetlen feladatok sokasága is áll, mind jelentékenyebben mutatkozik a fiziológia és patológia vonalán egyaránt az egészségügyi szervező munka. Ahogy nő a gyermekvédelmi hivatali apparátus jelentősége, úgy növekszik megbecsülése, fontosságának felismerése, de kritikája is. A magyar közegészségügy irányítóihoz javaslatokkal, tervekkel és panasszal is fordulunk tanácskozásaink során. Ismerjük és értékeljük az új alkotások tömegét, de intézeteink egész sora elavult, egyik-másik muzeális emléke a gyermekgyógyászat letűnt korszakának. Nemcsak megtisztelő, de fontos is ezért számunkra, hogy vendégeink a Nagygyűlésen jelen vannak. A Nagygyűlés ünnepi előadója, az ostromsujtott főváros gyermekvédelmének egy évtizeden át annyi eredménnyel alkotó vezetője, hivatottabb nálam az elmúlt decenniumra visszatekinteni. A Nagygyűlés főtárgyaként ellenvetések és aggodalmak közepette a csecsemőkori sorvadást választottuk. Tettük ezt azért, mert ennek a jelenségnek, állapotnak vagy tünetcsoportnak kutatásában és gyógyításában a magyar gyermekgyógyászat sokat és érdemeset alkotott. Ideje, hogy ennyi munka szintézise a gyermekorvosok összessége elé táruljon. A csecsemőkori sorvadás ma is fontos problémánk még, de feltérképezve az országot a sorvadtak gombostűinek kitűzésével, egyre nő a világos területek nagysága. Ahol még mindig sok az atrófiás, ahol a dekompozició a klinikai osztály szokott beteganyaga, ott a területi munka nem megfelelő és a szervezési támogatás nem lehet kielégítő. Megállapíthatjuk, hogy a legsúlyosabb, alig befolyásolható decompositiós változat általában ritkasággá vált, a csecsemőkórtermek távozó látogatóinak már nem a kis Voltaire-i arcok gyűjteménye a nyomasztó emléke.