A kényszer kapui [antikvár]

Ez a könyv nem memoár és nem is tudományos dolgozat. Persze nem k egy krimi, mint ahogy a címlapon olvasható. Valódi krímenről ugyanis nem tudok beszámolni, de az, ami a pszichiátriával, intézményeivel, a szakmában dolgozókkal, elsősorban pedig a betegekkel történt, megítélésem szerint súrolja a bűntény határait, Hogy csak a legismertebbet, az Országos Pszichiátriai Intézet (a Lipótmező, a Sárga Ház) bezárását említsem. Természetesen itt is minden a jogszabályok szerint történt. A stigmák, a megbélyegzések ellen nincsenek törvények, a kisebbségeket is csak papíron védik.,. Nálunk egyébként is évszázados szokás a rendeletek kijátszása, azok figyelmen kívül hagyása. „Abszurdisztán" mondják sokan. De mégis itt élünk, nem mentünk el pl. 56-ban, „kalandvágyból itthon maradtunk". Itt élünk és dolgozunk olyan egészségügyi ellátás körülményei között, ahol egy betegséget túlélni csupán jó immunrendszer vagy szerencse kérdése. Bűn vagy abszurd (teljesen mindegy már, számonkérés nincs és nem is lesz), hogy a politikusok és a média az orvosi elitet teszi felelőssé, amiért nem születhetnek meg az egészségügyi reformok, őszintén nem értem. Amennyiben minisztériumi munkám kezdetétől számolom, akkor harmincöt éve, ha csak társasági alelnökségemet veszem, akkor harminc éve számolhatom magam az elitbe, de nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, amikor én vagy kollegáim ellenálltunk volna bármilyen ésszerű kezdeményezésnek. Főleg azért, mert nem tárgyalták meg velünk, de nem is igen lett volna mit.