Bővebb ismertető
Ennek a kis könyvnek az a célja, hogy közelebb hozza egymáshoz a gyakorló klinikusok, általános orvosok és a röntgenesek szemléletét. A röntgenvizsgálat a mai medicina talán leggyakoribb diagnosztikai beavatkozása. A korszerű kivizsgálás, a beteg, a betegségre gyanús és az egészséges ember orvosi ellenőrzése során a röntgenvizsgálat általában nélkülözhetetlen. De a terápiás eredmények követésében is gyakran kell a dinamikus röntgenészlelésre, a folyamatok röntgenkontrolljára támaszkodnunk. Egy metodika értékelésének két káros véglete lehetséges: a lebecsülés és a túlértékelés. Mindkét hibás véglet indikációs hibához vezet. Nem vitás, ogy az ilyen hibák kiküszöbölésének egyetlen biztos módja az állandó, rendszeres, tervszerű konzílium lenne. Az egy-egy beteg ügyében eljáró orvosok köre az egyre fokozódó specializálódással, sőt szubspecializálódással egyre bővül. Különösen a diagnózis felállításáig kapcsolódik egyre több orvos a beteggel foglalkozó team-be. A mi jelenlegi gyakorlatunkban a különböző diszciplinák képviseletében a beteggel foglalkozó orvosok mintegy "sorba vannak kapcsolva". A beteg, beutaló, "konzílium" -, vizsgálatkérő lapokat kap a kezelőorvostól (járóbeteg-ellátásban ez leggyakrabban a körzeti orvos vagy a belgyógyászati szakrendelés; kórházban a fekvő osztály másodorvosa) és végiglátogatja a papírok címzettjeit. Nem ritkán még a vizsgálatok sorrendjét is a beteg szabja meg, illetőleg a várakozási idők spontán módon befolyásolják, hogy melyik vizsgálatra mikor kerül sor.A szakvizsgálatokat végző orvosok a betegről csak annyit tudnak, amennyit a kérő papírok tartalmaznak, és amit a személyes kikérdezés során - ha erre mód van - a betegtől megtudhatnak. Fekvő gyógyintézetekben ennél többet nyújt a kórlap, amelybe a konziliárius betekinthet. (Sajnos a kórlapok színvonala is eléggé ingadozó.) A szakvélemények is írásban, leletek formájában gyűlnek össze a kezelőorvos kezében. Ezek alapján dönt, alakítja ki a diagnózist és a további tennivalók tervét.