Diagnosztikai és terápiás útmutató 1966 [antikvár]

A lakosság egészségügyi ellátásának alapját egyrészt a körzeti orvosok munkája, másrészt az a kapcsolat képezi, mely köztük és a különböző egészségügyi intézmények között kialakul. A civilizált országok egészségügyi ellátásában ez az egységes irányelveken alapuló szervezett együttműködés legalább olyan jelentőségű, mint az egészségügyi személyzet magas szintű képzettsége, vagy különböző intézmények technikai felszereltsége. Azonban a különböző ellátási formák fejlődése nem volt egyenletes, és így főleg a technikai feltételek nem egyenlő mértékben biztosítottak. A rendelőintézetekben és még inkább a kórházakban a diagnosztikus és therápiás technikai apparátus sokkal gyorsabban fejlődött és így lényegesen magasabb színvonalú, mint a körzeti orvosi rendelőkben. Nem szükséges különösebben bizonygatni, hogy 40-50 évvel ezelőtt ez a különbség kisebb volt, mint ma. Ez bizonyos fokig nemcsak a különböző objektív, vagy akár szubjektív tényezők következménye, hiszen ennek a differenciának minden áron való csökkentését irracionális volna erőltetni. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy kellően átgondolt és a reális igényeknek megfelelő fejlesztés nem szükséges, mivel az előbbiekben vázolt körülmények nemcsak a munkát nehezítik, hanem az egységes egészségügyi ellátás megvalósítását is zavarják.Hasonló probléma az igen nagy kiterjedésű szakirodalom figyelemmel kísérése. Ez persze nemcsak a kórházon kívüli egészségügyi ellátásra érvényes, hiszen az egyes szakmák és ezeken belül egyes témakörök differenciált fejlődése olyan méretű, hogy egy ember nem képes az irodalommal átfogóan lépést tartani. Kétségtelen, hogy a kórházak orvosai ezen a téren is előnyösebb helyzetben vannak, azonban a kórházakon belül sem lehetséges, hogy a különböző szakmák haladását, diagnosztikus és therápiás módszereinek fejlődését valamennyi orvos rendszeresen figyelemmel kísérhesse.