Szolgálat az egyház peremén [antikvár]

BEVEZETÉS Egy vidéki kiskórház tüdőosztályán találkoztam egy asszonnyal. Negyvenéves volt, három gyermek édesanyja. A diagnózisa: tüdőrák, előrehaladott állapotban. Operációnak már nem látták értelmét az orvosok. Előírták a kemoterápiát, gyógyulásra alig volt esély. Ezt követően egyik nap hasi fájdalmakra panaszkodott a beteg, s a röntgen során kiderült, hogy gyermeket vár. Összeült az onko-team\ az orvosok arról konzultáltak, hogyan tovább. Ekkor hívtak hozzá, hogy látogassam meg, beszélgessek vele. Az asszony tele volt kérdésekkel, bizonytalansággal. Mi lesz vele, mi lesz a gyermekkel? Tes-te-lelke szenvedett. Egyik beszélgetést követte a másik. Minden alkalommal hálás volt érte, hogy mellé ülök, meghallgatom és imádkozom érte. Erőt kapott, hogy elhordozza az elhordozhatatlant. A betegség krízisállapot, melyben felborul az addigi életforma, megkérdőjeleződik az, ami korábban egyértelműnek látszott. A kórház rendszerében a beteg ember egyszerre küzd testi és lelki fájdalommal. Korábbi közösségeitől izolálódik, szociális rendszerei, interperszonális kapcsolatai változáson mennek keresztül. Szomatikus gyógyítását orvosok, ápolását nővérek tartják kézben, de spirituális kérdéseivel magára marad. Egzisztenciális válságba kerül, keresi élete értelmét, és szüksége van valakire, aki ebben a helyzetben mellé áll, meghallgatja, beszélget vele. A szenvedőnek testi nyomorúsága mellett a legnagyobb fájdalma, hogy emberhiányban^ szenved, kiszolgáltatott és magányos. A lelkésszel való kapcsolat maga is gyógyító tényezővé válhat, lelkigondozói minősége van. A kommunikáció továbbsegíthet, az Istenbe vetett hit új perspektívákat nyithat meg, s amennyiben erre Interdiszciplináris szakorvosi konzílium, mely onkológiai betegek terápiájáról dönt. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak. Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1989, 211.