Az orvostudomány önkritikája [antikvár]

Az orvostudomány önnön diagnosztikáját állítja fel James Le Fanu. Vizsgálódását a penicillin felfedezésével kezdi, s jut el innen napjainkig. Ami a '80-as évekig történt, az sikertörténet: a betegségek kezelésével megnőtt az átlagéletkor, a csecsemőhalál nem mindennapos élmény többé, és még az öregedés kellemetlenségei is elviselhetőbbekké váltak. E sikerek ellenére az orvostudomány tündöklő fejezete, úgy tűnik, lezárult. A fejlődés belső ellentmondások sokaságát hívta életre: az orvosképzésben, a gyógyszerkutatásokban, a protokollokon keresztüli ügymenetekben, a drága eszközigényben, és mind a társadalom, mind az orvostársadalmon belüli szemléletben. Az Olvasó - ki egyetlen életét aggódva bízza hol orvosra, hol természetgyógyászra, vagy maga is orvos/esetleg természetgyógyász - ezúttal olyan könyvet tart kezében, amely széles látókörű és alapos, de mindenekelőtt önkritikus. „Ez a könyv nem »underground« irodalom, nem egy őrült elme szüleménye, hanem feltűnő kivétel, a fokozódó kulturális ambivalencia egyik megnyilvánulása. A medicinát saját kultúrája már nem tekinti »érinthetetlen« intézménynek. Úgy is fogalmazhatnánk stílszerűen, hogy a nyugati kultúra saját identitászavarai megfertőzték medicináját. Kételyei elérték azt az intézményét is. amely a legbiztosabbnak, legbizonyosabbnak. értékeiben, motivációiban, technikájában, módszereiben a legmegalapozottabbnak tűnt fel. A legbiztosabbnak kellett lennie, mert a nyugati ember számára legrémisztőbb probléma megoldását kapta feladatául - az individuum halálának megszüntetését."