A nyelőcső-, gyomor- és bélbetegségek klinikája [antikvár]

E mü a tápcsatorna szorosabban vett belorvosi kórképeivel: a nyelőcső, a gyomor és a bél betegségeivel foglalkozik; mellőzi a száj-garatür, mandulák, fogak, nyelv stb. betegségeinek a tárgyalását, mert e kórfolyamatok egyes kérdései túlnyomóan sebészi, stomatologiai stb. elbírálás alá tartoznak. Ami a nyelőcső megbetegedéseit illeti, ezek a gyomor- és bélbetegségek nagy gyakorlati fontossága mellett aránylag kisebb jelentőségűek; szűkületek, tágulatok, különböző, hol súlyosabb, hol kevésbé súlyos eredettel. Diagnostikájuk szépen kiépült (Röntgen-vizsgálat, oesophagoskop és szondázások segélyével), therapiájuk azonban szegényes és igen gyakran nem belorvosi, hanem sebészi szakértelmet kíván. A gyomorbetegségek fejezete azonban belorvosi szempontból kimagasló fontosságú kérdéseket és kórképeket tárgyal. Ez a mű leglényegesebb része, mert a gyomorbetegségek területén az utóbbi évtizedekben nagy lendülettel jutottunk előbbre. Elsősorban kórtani áttekintésünk bővült, különösen amióta a vizsgálatok előterébe a gyomornyálkahártya studiuma került. Forssell classikus tanulmányai, Konjetzny histologiás leletei és az ezek körül megindult élénk kutatás tudományos értékét klinikai téren az egyre tökéletesülő diagnostikus módszerek (a duodenumszonda s ezzel a fractionált gyomornedv-vizsgálatok bevezetése, a „savcsalogatók" megismerése és főleg a Röntgen-technika finom kiépülése) gyakorlati eredményekké egészítették ki, amelyek között a Leube-féle „ideges dyspepsia" tanának bukása, a „gastritis" kórképének újraéledése s az ulcus duodeni diagnostikájának finom körvonalazása a legfontosabbak. A bélbetegségek kutatása lassabban halad és eredményei szerényebbek. A bélrendszert vizsgáló módszereink távolról sem oly tökéletesek, mint a gyomorbetegségek diagnostikájában használatos eljárásaink: emellett a bél functiói sokszorosan bonyolultabbak s már ezért is nehezebben tanulmányozhatók.