Belgyógyászat [antikvár]

A BELGYÓGYÁSZAT TÖRTÉNETE A belgyógyászat jelenlegi körét és tartalmát, az orvostudomány egészén belül elfoglalt helyzetét történetének ismeretében lehet megérteni. Az emberi kultúra legrégibb emlékei arról tanúskodnak, hogy orvoslás már az ókorban is létezett, és a magas rendű kultúrákban belgyógyászatra és sebészetre különült. Ez a belgyógyászat elsősorban babonás elméletekre támaszkodott, bár gyakorlatában, gyógyító tevékenységében sok tapasztalati úton szerzett, helytálló ismeretre épült. Az ókori babilóniaiak, egyiptomiak, zsidók is felismerték például, hogy a fertőző beteget el kell különíteni. Az ókor orvostudományának ugrásszerű fejlődéséről a kb. i. e. 460-337 között élt Hippokratésznek tulajdonított orvosi könyvek számolnak be. Ezek az ismeretszerzés módjául a beteg megfigyelését és a kísérleteket jelölik meg. Az orvos működésének mai napig érvényes erkölcsi szabályait az e könyvekben fellelhető „hippokratészi eskü" tartalmazza. A római orvostudomány - bár a hippokratészi elveket magáénak vallotta - Celsus és Galenus munkásságán kívül nem vitte előbbre az orvostudományt. Celsus munkásságát és nevét a gyulladás jeleinek leírása, Galenusét fejlett gyógyszerismerete, a gyógyszerek hatástani csoportosítása, a gyógyszerkutatás módszereinek leírása tette maradandóvá. A középkori Európa természettudomány-ellenessége az orvostudomány, a belgyógyászat fejlődését is visszavetette. A kor arab tudósai (Averroés, Avicenna) és orvosiskolái ennél sokkal haladóbb szelleműek voltak. Az arab orvosi szemlélet és a görög hagyomány a X-XII. században a dél-olasz Salerno és a dél-francia Montpellier városokban talált otthonra. Az olasz Padova orvosi fakultásán több magyar orvos is tanult. Ezen az egyetemen tanított a flamand Vesalius, az első megbízható anatómia (1543) szerzője. Az újkor társadalmi és természettudományi forradalma forradalmasította az orvostudományt is. Az angol Harvey helyesen írta le a vérkeringést (1628); Morgagni 1761-ben Padovában megjelent kórbonctana a betegségek okozta anatómiai elváltozások leírásával alapvető tudományág alapjait fekteti le. Morgagni még csak a betegségek szervhez kötöttségét ismerte fel; a mind tökéletesebb mikroszkóppal rendelkező Bichat (1800) és Corvisart a betegségekkel kapcsolatos szöveti, Virchow (1855) a sejtelváltozásokat is megfigyelte.