Belszervi betegségek és szkizofrénia [antikvár]

Előszó E könyv megírásának ötletét a szerzők azon felismerése adta, hogy az egyre növekvő mennyiségű irodalmi anyag ellenére a szkizofréniában szenvedők belszervi betegségeivel foglalkozó szakkönyvekből hiány van. Egy MEDLINE keresés rávilágít, hogy 2001-ben 3199 olyan cikket jelentettek meg, amely tartalmazza a szkizofrénia (schizophrenia) és az antipszi-chotikum (antipsychotic) szavakat, ezek közül 118 (3,69%) foglalkozott a súlygyarapodással vagy az elhízással, míg az 199l-es irodalomban publikált 1827 hasonló cikkből mindössze 6 (0,33%). A növekvő érdeklődés, mely a szkizofrének belszervi morbiditásának és mortalitásának alakulását kíséri, egy olyan folyamat egyik vetülete, melynek során ezen páciensek gondozásában egyre nagyobb szerepet kap az egészleges szemlélet, túl a pszichotikus tünetek gyógyításán. Ezt a változást a belszervi társbetegségek és a teljes kórkimenetel közötti összefüggést bizonyító tapasztalati adatok alapozzák meg. Az utóbbi 5 év szakirodalma egyre inkább azt igazolja, hogy a szkizofréniában szenvedő páciensek átfogóbb belszervi ellenőrzése iránti igény folyamatosan nő, mivel a testi betegségek okozta teher mind az életminőséget, mind pedig a kórlélektani mutatókat negatív irányba befolyásolja (Dixon és mtsai, 1999; Lyketsos és mtsai, 2002). Ezek az eredmények különösen lényegesek annak fényében, hogy szkizofrének esetében számos belszervi betegség halmozottan fordul elő az életmódbeli ártalmak (pl. a dohányzás magas prevalenciája, a magas zsírtartalmú étrend), a gyógyszeres kezelés hatásai (pl. egyes atípusos antipszichotiku-mok szedését kísérő elhízás és cukorbetegség), a betegséggel járó hiányos személyes gondoskodás, valamint a testi betegségek kezelésének akadályai következtében (Cradock-O'Leary és mtsai, 2002; Fontaine és mtsai, 2001; Osby és mtsai, 2000). Ezen könyv fejezeteinek összeválogatásánál a fő szempont az volt, hogy a súlyos mentális betegségben szenvedő páciensek kezelésére vonatkozóan klinikailag minél használhatóbbak legyenek. Az e témában publikáló szerzők és a szkizofrén pácienseket kezelő szakemberek kezdik felismerni, hogy az utóbbi időben jobbára a pszichiáterek váltak ezen személyek tényleges alapellátójává. Mindazoknak, akik elméleti vagy klinikai érdeklődést tanúsítanak a szkizofrének kórkimenetele iránt, óriási szükségük van egy olyan szakkönyvre, amely érthetően tárgyalja e páciensek átfogó ellátásának fent említett vonatkozásait, és amely egyesíti a népességükben nagy arányban előforduló szervi betegségekkel foglalkozó szórványos publikációs adatokat. Noha a szkizofrénia esetében a halandóság jelentős hányadáért a nem természetes halálokok - úgymint az öngyilkosság és a baleseti halálozás - tehetők felelőssé, önmagukban a szív-érrendszeri halálokok képviselik a szkizofrének halandóságának legalább 50%-át. Ismer-