A gyakorló fogorvos implantológiája [antikvár]

Előszó A hiányzó fogak beültetéssel történő pótlásának a szándéka egyidős a fogorvoslás történetével. A szándékot időről időre implantációs kísérletek követték, amelyek során elődeink az állcsontokba vagy azokra a foghiányok pótlása céljából idegen - alloplasztikai - anyagokat kíséreltek meg beültetni. Az ilyenfajta eljárások egészen a közelmúltig csak próbálkozásoknak tekinthetők, hiszen a kellően nem tisztázott biológiai, patológiai és anyagtani feltételek miatt ezek a beavatkozások nem, vagy csak véletlenül lehettek sikeresek. Csak az élő szervezetre vonatkozó ismeretek gyarapodása, valamint új anyagok és technikai módszerek bevezetése tette lehetővé az orvosi implantológia, illetve ezen belül az orális implantológia újkori reneszánszát, az 1950-es évek második felétől kezdődően. A fogorvosi implantológia szempontjából az első döntő áttörést a 60-as évek második felében, a fejlett ipari államokban előállított új bioanyagok idézték elő. Dentális implantátumok céljára történő felhasználásuk az addigi koncepciók átértékelését, új implantációs módszerek kifejlesztését és bevezetését követelték meg. Az ún. bioinert anyagok közül a 70-es években a nagy tisztaságú, magas tömörségű polikristályos alumíniumoxid biokerámia (biokorund) játszotta, majd a 80-as évek közepétől kezdődően a tiszta ötvözetlen titán játssza, mint a dentális implantátumok anyaga, a fő szerepet. Ezek az ún. bioanyagok a csontszövetbe ültetve osszeointegrálódnak, azaz az érintkező felszínükön a csontszövettel kötőszövet közbeiktatódása nélkül közvetlen összekötést képesek létrehozni. A hosszú távú sikeresség szempontjából ugyanilyen fontos, hogy az implantátum szájüregbe nyúló nyakrésze körül az íny szövetei biológiai zárást hoznak létre, azaz létrejön egy olyan hámzárás, amely az osszeo-integrálódott implantátumot a szájüreg felőli noxáktól biztonságosan megvédeni képes. Az anyag kedvező biominőségén túlmenően a biomechanikailag kedvező forma, az implantátum csonttal érintkező felszínének optimális makro-és mikrostruktúrájának kialakítása tette lehetővé az implantátumok széles körű alkalmazhatóságát. A beültetések biztonságát a 90-es évek elejétől az egyre szélesebb körben alkalmazott bioaktív csontpótló anyagok elterjedése javította. A hosszú távra szóló beültetések adekvát műtéti technikákat, módszereket indukáltak, amelyek napjainkra már általánossá váltak. Ezek közül is a legfontosabbnak az állcsontok hiányos csontkínálatának helyreállítására végzett irányított csont- 11