Orális fogamzásgátlók [antikvár]

A hormontartalmú tablettákkal végezhető fogamzásgátlás sokat fejlődött. A módszert elsőként leíró és nagyobb humán anyagon kipróbáló szerzők [1] úttörő referátuma óta ismereteink szüntelenül bővültek, felfogásunk szinte állandó felülvizsgálatra kényszerült. Az adott lehetőségeken belül, kerestük azokat a legmegbízhatóbb és legkevésbé ártalmas adagolási formákat és összetételeket, amelyek az egészséges, ivarérett korú nők számára a legoptimálisabbak. Az orális kontracepció világméretű elterjedésének kezdetén a graviditás létrejöttében kulcshelyzetű ovuláció megakadályozására mindössze két gesztagén hatású szteroid, a norethisteron és a norethinodrel állt rendelkezésre. Ezeket a hatóanyagokat kombinálták mestranollal. Az eleinte magas napi adagokban (5-10 mg gesztagén és 0,2-0,1 mg ösztrogén) használatos összetevőkről a későbbi kísérletek folyamán kiderült, hogy azok sokkal alacsonyabb dózisban is képesek az ovuláció felfüggesztésére. A farmakológiai és klinikai úton igazolt dóziscsökkentés lehetőségének felismerésével párhuzamosan a progesztatív hatású szteroidok számos új változatát állították elő világszerte (lynoestrenol, ethynodiol-diacetat, medroxyprogesteron-acetat, quingestanol stb.). Ezek a vegyületek farmakológiailag többékevésbé eltértek egymástól a molekula gesztagén-ösztrogén-androgén-anabolikus belső" arányait tekintve. Megegyeztek azonban abban, hogy ösztrogénekkel együtt adva kiválóan gátolták az ovulációt, tehát alkalmasak voltak antikoncipiens célra. A hatvanas évek elejétől kezdődően, főleg az angolszász irodalomban (2, 3,4, 5, 6) számosan beszámoltak olyan szórványos esetekről, amikor a fiatal nőknél fellépett tromboembóliás megbetegedéseket nehezen lehetett mással magyarázni, mint az orális kontraceptívumok szedésével.