Pszichoterápiai vademecum II-III. [antikvár]

AJKA Y KLARA: ANALITIKUS PSZICHODRÁMA* A pszichoanalitikus pszichodráma két elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt eltérő rendszer ötvözésére vállalkozik, ami azért nehéz feladat, mert egy olyan konzisztens, szigorú szabályokkal, feltételegyüttessel körülhatárolt módszer, mint a pszichoanalízis képviselői próbálják a maguk elméletéhez igazítani a' pszichodráma igen nyitott, évtizedek alatt újra és újra megújuló rendszerét. Moreno a húszas években kezdi el gyakorlatának és teóriájának kimunkálását, akkor, amikor a pszichoanalízis építménye, klasszikus kerete már szilárd, s éppen a pszichoanalízissel szemben fogalmazza meg saját rendszerét. (Cselekvés szemben a verbalitással, csoport szemben az egyénnel.) Hogyan lehetett mégis e két különböző megközelítésből egy összefüggő pszichoterápiás rendszert alkotni? Ezt az utat, fejlődést próbálom az ütközésekkel kapcsolatos elméleteknél kissé elidőzve felvázolni, a különböző analitikus drámaiskolák hangsúlyeltolódásait követni, és elfogadni azt a tényt, hogy bár az irodalom sokrétű és gazdag példái nyomán kirajzolódik e módszer lényege, ennek ellenére véleményem szerint kielégítően kidolgozott és kiérlelt technika nem jött létre, igazi elméleti szintézis nem létezik. Nem foglalkozom a Moreno-íh\e pszichodráma klasszikus irányzatának, gazdag technikáinak ismertetésével**, sem a pszichoanalitikus kezelés sztenderdjeivel, csak a témánk szempontjából fontos részleteket érintem. Moreno 1910-ben kézdi el csoportmegügyeléseit, egy prostituáltak reszocializációjával foglalkozó orvoscsoporttal. Ezt követően gyermekek játszócsoportjaít szervezi bécsi parkokban, majd a Rögtönzések Színházában egy avantgarde kísérlet keretében talál rá arra a módszerre, melyből terápiás, pedagógiai orientációjú módszere, a pszichodráma kinőtt. Az 1920-aí évek elejére tehetők drámakisérletei s amikor 25-ben Amerikába indult, már az építmény, a módszer keretei és feltételegyüttese kész voltak. Csoportterápia - szociometria - pszichodráma triász Moreno munkásságának elszakíthatatlan egysége, most mégis kiszakítjuk ebből a pszichodrámát. Moreno a csoportból indul el, az egyént, annak személyiségfejlődését eíszakithatatlannak érzi a környezet kisebb és nagyobb csoportjaiban zajló történéseinek egymásutánjától. A személyközi kapcsolatok viszontagságai, kötődések, vonzások és taszítások, vállalt és elutasított szerepek dimenzióiban szemléli az egyént. Terápiás rendszerének, a pszichodrámának kidolgozása a Rögtönzések Színházából indult, melynek célkitűzésében benne rejlett Moreno életszemlélete, filozófiája, patológiáról vallott nézetei és a gyógyítás lehetőségéről vallott felfogása. Eszerint az ember fejlődése során a csoportokhoz, társadalomhoz fűződő viszonylataiban, az igazodás módjaiban (szerepekben) megfosztódik alkotó, kreatív, spontán lehetőségeitől, mely benne rejlő potenciál. A terápia célja az, hogy a spontán cselekvésben és alkotó kreativitásban az egyén szabaduljon meg megkövesedett szerepeitől, sablonokba kényszerített gondolkodásától, a viselkedés kényszerpályáitól. A Rögtönzések Színházának „Barbara epizódja" válik terápiás hatásmechanizmusának mintájává, mely a katarzist mint gyógyító modellt tartalmazza. A klasszikus morenoi pszichodráma ezzel a katartikus modellel dolgozik: a konkrét élmény áttételes lejátszása az élmény kísérőjét alkotó indulati feszültséget elvezeti, ami viselkedésváltozással jár. A klasszikus pszichodráma direktiv, protagonista központú és katarzisra törekvő. Freud már 25 évvel járt túl katartikus metódusán ekkor. Hipnózissal szerzett tapasztalataival szoros kapcsolatban volt az 1880-95-ig terjedő időszak traumatana s az annak megfelelő katartikus módszer. Eszerint a patogén esemény felidézése és újraélése az analitikus helyzetben az ehhez kapcsolódó affektusokat kiszabadítja, a „beszorított affektus", ami a képzettel együtt nem tud elfojtódni, motorikus levezetődést keres, tünetté konvertálódik. A kezelésben az affektus kiegyenlítődik, „kibeszélődik". Green utal arra a pszichoanalitikus affektuselméletekről szóló munkájában (melyet Nemes Lívia ismertetett 1980.), hogy Freud elméletképzésében nyomon követhető az az igyekezet, hogy a képzeteket előtérbe helyezze az affektusokkal szemben. íly módon akart szabadulni a hipnózis és katartikus múlt hatásaitól. Kétségtelen, hogy az affektusok és képzet viszonyáról vallott felfogásában Freud topikus modelljének megfelelően az aff'ektusokat zavaró, destruktív, dezorganízáló tényezőnek fogta fel, melyek a gondolkodást megzavarják. Green hangsúlyozza, hogy Freud a pszichoanalízissel, gyógyítással azon fáradozott, hogy az ember az élményeket a külvilág és a szubjektum között egyeztesse, gondolkodással uralja, ezzel a tudományos gondolkodást emelte emberi ideállá. Ennek tulajdonítható talán az is, hogy az indulatáttétel felismerése kezdetben inkább akadályt jelentett, mint hasznosítható anyagot. Ezt a szakadékot affektus és képzet között a korai tárgykap-csolati iskolák betöltik, azzal a felismeréssel, hogy a korai tárgymegszállások megelőzik a kognitív képesség alapján). Magyar Pszichiátriai Társaság Pszichoterápiás Szekció Pszichoterápiás Elméielek és Kutatás Munkücsoporl, 1987 (Kézir ** L. ehhez: Mérd Ferenc és mtsai, 1987, A pszichodráma önismereti és terápiás alkalmazása. Akadémiai Kiadó Bagdy Emőke, 1981, A pszichodráma. M. Pszichéi. Szle. 37.