A kisközösségekről [antikvár]

Előszó Személyes vallomással kell kezdenem. Sok évtizeddel ezelőtt aktív és lelkes tagja voltam egy közösségnek. Gyakran összejártunk, volt közös hitvilágunk, voltak közös akcióink, voltak rítusaink, mindannyian úgy éreztük, hogy a mi közösségünk jövőbe mutató értékeket képvisel. A közösségben értékesebbnek, többnek éreztem magam, és a közösséget többnek éreztem magamnál. Aztán a mi közös hitvilágunk szinte egy csapásra összeomlott, és a közösség szétesett. Megrázó volt a csalódás, nem is annyira a közösségben és korábbi elvbarátaimban, mint inkább saját magamban. Úgy éreztem, hogy nem megtaláltam, sokkal inkább elveszítettem önmagamat ebben a közősségben. A csalódás jóformán egy életre szólt. Attól fogva szinte betegesen viszolyogtam mindenféle közösségtől. Érettebb fejjel és érettebb ítélőképességgel csatlakozhattam volna olyan közösségekhez, amelynek értékei vállalhatók lettek volna a számomra, de mindig találtam rá elégségesnek tűnő okot, hogy ne közeledjek, vagy ha közeledtek hozzám, én távol tartsam magam. Képtelen voltam összhangba hozni saját individualitásomat bármiféle közősségi léttel. Ugyanakkor volt ebben a vállalt kívülállásban valami, ami mindig zavart. Részben ugyanis következett volna belőle egyfajta gőg vagy felsőbbrendűségi érzés (velem ugyan már nem tudnak megetetni semmit), ami lélek-