A sors múltja [antikvár]

Dermesztő hideg volt az este, és a szél havat hordott be Debrecen városába. Orsolya éppen Kata barátnőjétől igyekezett hazafelé. A nagy esti forgalmat a kellemetlen időjárás csak még jobban összekuszálta. - De jó lenne már otthon lenni a melegben, és a rusztikus állólámpa alatti süppedős fotelban olvasgatni, egy forró tea mellett - gondolta a lány. Pedig ő nem is a kaotikussá vált forgalomtól, s még csak nem is a zord időtől félt igazán. Csupán saját magától... Egy jelzőlámpás átkelőhöz ért, ahol hemzsegtek az emberek. Orsolya sietősen ment át az út túloldalára, mert érezte, hogy baj lesz. Miután átért, és megtett néhány métert, a pánik úgy rohanta le, mint egy tigris a zsákmányát. Néhány másodperc alatt hatalmába kerítette az irreális rettegés. Megtorpant, és képtelen volt tovább menni. Fogalma sem volt, mitől fél, mert valójában semmitől sem félt, egyszerűen minden ok nélkül rátört a rettegés. Kiverte a víz, szédülni kezdett, émelygett, levegő után kapkodott. Odatámolygott a legközelebbi épület falához, és előkotorta a táskájából a gyógyszerét, ami csak tüneti kezelést ígért, csak a félelmet csillapította, a vele járó testi reakciókon nem segített. A lány elővette a mindig magánál hordott félliteres flakont, és némi vízzel bevett egy szem tablettát, aztán nekidőlt az épület falának, és megpróbált lassú, mély lélegzeteket venni.