A Tizedik Felismerés [antikvár]

A szerző jegyzete Akár A mennyei prófécia, ez a folytatás is kalandokban elbeszélt tantörténet: kísérlet arra, hogy illusztráljam a korunkban végbemenő spirituális átalakulást. Reményem szerint mindkét könyvvel sikerül megjelenítenem azt, amit én közmegegyezéses képnek nevezek: az új érzékletek, az érzések és jelenségek eleven portréját, amelyek a harmadik évezred küszöbén meghatározzák majd életünket. Véleményem szerint a legnagyobb hiba, amelyet elkövetünk, hogy azt gondoljuk: az emberi spiritualitást már jól megértettük, feldolgoztuk és befogadtuk. Holott ha mást nem is, a történelemből azt az egyet megtanulhattuk, hogy az emberi kultúra és tudás szakadatlan fejlődésben van. Csak az egyének nézetei merevek és dogmatikusak. Az igazság ennél sokkal dinamikusabb; az élet legnagyobb öröme abban rejlik, ha átadjuk magunkat neki, ha megkeressük saját, egyéni igazságunkat, amelynek kimondása egyedül a mi feladatunk, és figyeljük, hogy ez az igazság miként fejlődik a szinkronicitás* által, mint ölt felismerhető formát épp akkor, amikor arra van szükség, hogy hatást gyakoroljon valakinek az életére. Minden nemzedék az előző eredményeire épít; együtt haladunk valami felé; célunkra már csak halványan emlékszünk. Mindannyian az ébredés állapotában vagyunk, * Carl Gustav Jung svájci pszichológus komoly figyelmet fordított az úgynevezett „jelentős véletlenek"-re, amelyekre A mennyei prófécia című regény és társkötete, a Gyakorlati útmutató is sűrűn utal. Jung szinkronicitásnak nevezte a véletlen egybeesések jelenségét, és a valóság ugyanolyan természetes szervező elvének tartotta, mint az ok-okozati összefüggést. (A ford.)