Bővebb ismertető
Ha lehunyom a szememet igaz. Ha kinyitom, nem igaz. Időnként azon gondolkodom: miért van az, hogy mindebből fizikailag senki nem lát semmit? Vajon tényleg igaz ez az egész, vagy csak a képzeletem játszik velem? Nem lehet igaz, mert látszólag-láthatóan nem történik semmi. De mégis történik, mert akiket kezelek jól vannak, elmúlnak azok a tünetek és betegségek amelyektől addig szenvedtek. Vajon mit teszek én az emberekkel? Néha úgy érzem, hogy nekik kell engem meggyőzniük arról, hogy jó az, amit teszek velük. Talán a térben kevesebb az erő olyankor, amikor magamba zuhanok? Ilyenkor marcangolom és ezerfelé tépem magam, önmagamat ítélem el újra és újra. Majd jön egy új mondat, vagy csak egy újabb szó Istentől, ami erőt ad és eloszlatja bennem a kétségeket. Olyan régen volt már az, hogy embernek éreztem magam: küzdő, síró és szenvedő embernek, éppen olyannak, mint ti. Amikor szólít a hang, elfelejtem csöppnyi létemet, és újra együtt küzdünk Istennel azokért, akik jönnek hozzám. Istennel a mi kapcsolatunk oly erős, hogy az ember szót magamra már nem tudom használni. Pedig látszólag, nyitott szemmel nézve az vagyok. Vannak pillanatok, amikor Isten gyengébben árad rám, lehet, hogy az ilyen pillanatokban erősebbek a kétségeim. Ilyenkor, ha lehunyom szemeimet, már sehol sem vagyok, elveszek Isten fényében és eggyé válok vele.