Miért nem félek a haláltól? [antikvár]

Két élet szárad a lelkemen. Egyáltalán nem arról van szó, hogy gyilkos lennék, egyszerűen csak két olyan hibát követtem el életemben, ami gyakorlatilag - közvetve - két élet elvesztését okozta. Az egyikért kaptam feloldozást, a másikért nem. Az egyikért kaphattam is feloldozást, a másikért valószínűleg nem.Egyikük, bármilyen viccesen is hangzik, a tengerimalacom volt. Hozzám nőtt, ő volt az első élőlény, akiért teljes felelősséggel tartoztam. Az én szobámban lakott, én etettem, tartottam tisztán a terráriumát, ő várt mindig otthon, amikor hazaértem az iskolából. Nagyon szerettem, jópofa kis állat volt. Minden rezdülését ismertem, mosolyt csalt az arcomra, amikor este, villanyoltás után még kicsit falatozott az uborkájából, vagy koptatta még kicsit a fogát a forgácson. Szerettem hallgatni, ahogyan ropogtatja a zöldségeket. A kedvence mégis a friss fű és a tyúkhúr volt, ami télen bizony sok gondot okozott. Sokszor a hó alól kellett kikaparni a mindennapi betevőt, amihez legtöbbször édesapámnak köszönhetően jutott a kismalac. A füvet mindig nejlonzacskóban tartottuk, így pillanatok alatt megtanulta, hogy a zacskócsörgés friss füvet jelent, ilyenkor hangos ui-zásba kezdett. Ha bármit zacskóba tettünk, vagy kivettünk, akkor ő mindig jelezte, hogy itt van, és egyáltalán nem bánjaj ha kap egy kis füvet. Bemászott a füköteg alá, és gyakor-j latilag kiette magát belőle. Nagyon szeretett bújócskázni, de ha szóltam neki, mindig elkezdett mozogni, sokszor még az orrát is kidugta. AmM kor a tokáját simogattam, dorombolt, mint egy macska. Sosem hara-j pott meg, ha a szájához dugtam az ujjam, kicsit végighúzta rajta a foga*J it, talán ezzel is koptatta őket, vagy imitálta, de sosem harapott meg|