Tereptanári munkatankönyv [antikvár]

18 Tereptanári munkatankönyv Kocsis Emília: A SZOCIÁLIS KÉPZÉSEK RENDSZERE ÉS JELLEMZŐI 1. BEVEZETÉS „Minden foglalkozás meghatározott funkciót tölt be a társadalomban: egy bizonyos feladatot kell végrehajtania, amiért felel." /William Scvartz 1961./ A szociális szakember képzés alig több mint egy évszázados története során kontinensenként, sőt országonként más-más képzési szerkezetek alakultak ki. A különbségek az oktatási, képzési rendszerek különbözőségéből, a szociális munka filozófiai megközelítésének változatosságából fakadtak, de a szociális problémák szorító gyakorlati kényszere is sokféle képzési megoldást hívott életre. Magyarországon a negyvenes évek szocialista fordulata negligálta a szociális szakmát, vele együtt a szociális képzést is. Ideológiai alapját az adta, hogy a politikai hatalom szerint „dolgozó népünk állama minden intézkedésében a nép érdekét szolgálja". Ez a megközelítés tulajdonképpen az állam és a nép érdekeit mechanikusan azonosító egyszerűsítésével a szociális problémákat is „eltüntette", vagyis létezésüket tagadta. Ha a problémák nem definiálhatók szociális eredetűeknek, akkor nincs elkülöníthető szociálpolitika, nincs szükség önálló szociális alrendszerre és szociális szakmára, tehát nincs szükség szociális szakemberképzésre sem. A társadalmi valóság azonban nem az ideológiai kényszerek szerint működött és hamarosan kutatási eredmények is kimutatták a „társadalmi beilleszkedési zavarokat", a létminimum alatt élők számát és arányát. S amennyiben nem lehetett eldugni a társadalmi problémákat úgy vált legális gondolkozási témává a szociális szakemberek képzésének kérdése. A két rokon humán szakterület, a pedagógus foglalkozások és az egészségügyi foglalkozások kereteiből kibújva a hetvenes években kezdődött el a szociális szakma kialakulása. Elsőnek az államigazgatás és a gyermekvédelem számára kívántak szakembereket képezni, ezért a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán kidolgozták a szociális szervező és a pszi-chopedagógus képzés curriculumát. A nyolcvanas évek közepén megindult az ELTE-n a másoddiplomás szociálpolitikus képzés, majd az évtized végén a humánsegítés különböző középiskolai formái. A pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központ, a kiskőrösi és a kunszentmártoni gimnázium humán szolgáltató nagyfakultációja, az egri Egészségügyi Szakközépiskola négyéves és a tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium ötéves szociális asszisztens képzési kísérletének tapasztalatai alapozták meg a szociális szakképzést. A szociális szakma legújabb kori magyarországi születésének körülményeit és vitáit dolgozta fel Hegyesi Gábor: Az