Down gyermekeink jövője [antikvár]

Lenzen professzorral 1991 márciusa óta van szakmai, baráti kapcsolatunk. A közös sors a meghatározó ebben a felénk nyújtott kézfogásban. Az emberi arc formálásához számtalan tanácsot ad. Anyai hivatásunkban erősít, amikor a nevelés fortélyaiba vezet: „Nem az a fontos, hogy egy feladat tökéletesen meg legyen oldva, hanem az, hogy a gyermek megpróbál egy feladattal megbirkózni " Egy ideillő kis eseménnyel erősítem meg: Márk 9 éves volt. Járványos idő volt; fájt a fejem. Csak magam elé mondtam, a dolgom végezve: Jaj, de fáj a fejem! Mi lesz velünk? Márk elébem röppent biztató mosollyal: Nem kell félni, itt vagyok én! Ebben nem kell kételkednem. Lenzen professzor személyes varázsa - amely munkája minden részletét jellemzi időről időre halványítja a kétségbeesés állapotát. Bármi történjen is körülöttünk, a gyermekeink sorsa jórészt a kezünkben van. Fel kell hívni az értük felelős társadalom figyelmét, hogy ne hangozhassék el az anyák többször hallható sóhaja: „Adja az Isten, hogy gyermekem előbb haljon meg, mint én..." A mi sorsunk a soha be nem fejezett kötelességek kövein halad. Többnyire egyedül. A könnyek talán felszáradnak Az elcsukló szavak gördülékenyek lesznek Kisimult homlokráncaink mögül gyermekeinknek biztatóbb mosolyt inthetünk - talán. XII. Pius pápa fohászából vett mondattal zárom gondolataimat: „Adj nekem éber szívet, amely harcos és egyszer s mindenkor összeszedett".