Hivatásérzet és pályaválasztás [antikvár]

Az ifjúság pályaválasztása alkalmával a szülői ház és maga a pályát választó ifjú inkább azt szokták mérlegelni, hogy a választandó életpálya minél jobb megélhetést, tehát jövedelmet biztosítson a lehető legkönnyebb módon. Maga a magyar kifejezés: életpálya is közömbös szó. Ennél sokkal kifejezőbb szavakkal jelzik ugyanezt az idegen nyelvek: Beruf, vocatio, vocazione, vocation. Mindmegannyi hivatást jelent, tehát azt, hogy valami belső erő, a lelkiismeret hangja hívja a választót valamilyen foglalkozásra, amelyről érzi, hogy arra alkalmas lesz. Persze csak azoknál nyilvánul meg ez a hang, akiket erre nevelnek, akik megismerik az egyes élethivatások feladatait és követelményeit és megvizsgálják saját alkalmasságukat. A családi és iskolai nevelés együttes hatásának kellene elérnie, hogy a pályát választó hivatásérzettel lépjen életpályára. Régebben, amikor a fiú az apa, vagy valamelyik rokon hivatását választotta, meg is történt nagyobb mértékben a hivatásérzetre való ránevelés. Ma az iskolák tömegnevelési rendszere mellett mind nagyobb nehézségekbe ütközik ez. De erre mégis törekednünk kell. Nincs nagyobb szerencsétlenség az egyénre, vagy a társadalomra, mint a pályatévesztett egyén. Örökké elégedetlennek és szerencsétlennek érzi magát, sikertelenségeiért azonban a társadalmat okolja. Nem kell bővebben magyarázni, hogy a pályatévesztett pap, tanár, orvos, államférfi, stb. milyen helyrehozhatatlan károkat okozhat a társadalomnak. Ez a nagy jelentősége ennek a mondásnak: "Megfelelő ember a megfelelő helyen." Ezért nem szabad a keresztény felfogás szerint senkit sem kényszeríteni olyan életpályára, amelyre nem érez hivatást. A szülői háznak, iskolának pályakérdésekben a lehető tökéletes felvilágosítás a kötelessége. A döntés és így a későbbi felelősség kérdése a pályaválasztó egyéné.