Szép volt [antikvár]

Bevezetés Amikor megszületett bennem a gondolat, hogy megírjam a visszaemlékezéseimet — egy pillanat műve volt, mert csak úgy egyszeriből szállta meg a lelkemet —, máris elhessegetteiri magamtól a merész elhatározást. Ugyan mit akarsz? Ezt a műfajt nem a pedagógusoknak találták ki, hanem a nagy hadvezéreknek, az államfőknek, a kiváló orvosprofesszoroknak, és így tovább. De nem tudtam megnyugodni. Miért ne írhatna a pedagógus is visszaemlékezést? A nagy hadvezérek, a tábornokok megvívhatnak hatalmas ütközeteket, káprázatos győzelmükről akár az egész világ beszél. De nyomukban mi marad? Iszonyatos szenvedés és keserű halál. Aki tapsra emeli sáros, fagyos kezét a győzelem mámorában, annak is hiányzik a térde, a füle — mint száz meg százezernek —, a ha jobban kinyitja fáradt szemét, rá keU döbbennie, hogy csak egy ember térde, füle és egészsége maradt sértetlenül — a tábornoké. Renyhe párnákon ül némely államférfi. Mögötte rengeteg intézkedés. Körülötte hemzseg az elégedettek fényes és jóUakótt serege. De ki látja a nagy hátteret, az éhező milliókat? A lesontjuk zörög, félelmetes sipolyt diktál a tüdejük; már arra sincs erejük, hogy keményre szorítsák göthös öklüket. S az államférfi önéletírásában az fog álhú majd, hogy önzetlenül szolgálta nemzetét. Az utókor nem is kételkedik benne. Remeg a sebészprofesszor keze a nagy műtét után. Olyan tettet vitt véghez, amire csak istenek képesek. Alig tudod megállni, hogy meg ne csókold a most már erőtlen kezet, hiszen megmentette az életedet. Tapad rá mégis valami, ami elhalványítja rendkívüli érdemét: a hálapénz nyálkás, sikamlós hűvöse, nemkívánatossá téve a finomnak hitt kezet. A hálapénzt látod csak benne, amely akkor is ott lapulna, ha történetesen nem sikerül a műtét, s csak emlék már siralmas életed. A hazája függetlenségét, területi épségét védő tábornok valóban nagy ember, különösen, ha testi épségét, életét is kockázatra teszi a szent ügyért. De mit mondjunk a mások leigázására törő tábornokról? Ismerünk rendkívül hasznos államférfiakat, akiknek minden megjelenését őszinte taps jutalmazza. Többnyire szerény és lemondó emberek, egyéni érdeküket alávetik a közösség érdekeinek. De mit mondjunk azokról, akik megtapsoltatják magukat, s mások