A magabiztos gyermek [antikvár]

Részlet: "első fejezet Életre szóló önbizalom Toronyépítés Sok évvel ezelőtt, mint másodéves egyetemista, asszisztensként működtem közre egy felmérésben, mely gyerekek motivációját vizsgálta. A feladatom abból állt, hogy köszöntsem a felmérésre érkező gyerekeket és szüleiket, a szülőknek átadjak egy kitöltendő adatlapot és beleegyező nyilatkozatot, majd leültessem őket. Amikor már három ilyen szülő/gyerek páros megérkezett, kihoztam egy jókora dobozt, benne különböző színű, méretű és formájú fakockákkal, és arra kértem a gyerekeket, akiknek az életkora 2 és 5 év között váltakozott, hogy építsenek ezekből a kockákból olyan szép tornyot, amilyet csak tudnak, mert jön majd valaki, aki el fogja dönteni, melyiküké a legeslegszebb. A szülőket ezek után megkértük, hogy hagyják magukra a kicsiket. Szóltam a gyerekeknek, hogy mikor kezdhetik a munkát, és hogy mikor kell abbahagyniuk, és jeleztem a „zsűrinek", egy doktorandusz hallgatónak, hogy bejöhet, ő tüzetesen megvizsgálta a tornyokat, időnként bólogatott, sokat sejtetően dörmögött, és jegyzeteket készített. Aztán az egyik tornyot kikiáltotta a legjobbnak, a győztesnek. Ezt háromszor-négyszer megismételtük, majd bejelentettük, hogy a felmérésnek vége. Az eljárás valójában nem a gyerekek toronyépítő képességének vizsgálatát célozta, a „győztes" torony kiválasztása teljesen találomra történt. A kísérletben a gyerekeknek a sikerre és a kudarcra adott reakcióit kívántuk megfigyelni. Ezeket a reakciókat filmre vettük, és ezt aztán a kísérletet vezető ku- tatók elemezték. Én a filmeket nem láttam, de ezek a jelenetek újra és újra leperegnek lelki szemeim előtt. A kísérlet elején fogalmam se volt róla, sőt szemem sem volt rá, hogy megítéljem, a gyerekek milyen bánásmódot szeretnek, hogy számukra a felnőttek részéről milyen viselkedés meggyőző, félelmetes vagy zavarba ejtő, egyáltalán, hogy hogyan reagálnak a körülöttük lévő világra. Mindenesetre közönségszolgálati tevékenységemet munkaadóim végül teljesen más miatt ítélték szakszerűtlennek: úgy találták, hogy megzavartam a kísérlet menetét azzal, hogy megvigasztaltam a vesztes gyerekeket, hogy nem bizonyultam elég „semlegesnek" a Játék" menetének ismertetésekor, illetve, hogy már mielőtt a gyerekek elkezdték volna az építkezést, „üzeneteket" küldtem nekik, miszerint a játékot nem is kell annyira komolyan venni. Együttérzésemet nem a legkisebb gyerekek keltették fel. A két-háromévesek a maguk módján elszántan dolgoztak, legtöbbször tudták, mit akarnak építeni, már ha volt egyáltalán kedvük éppen akkor kockával játszani, összességében azonban akár nyertek, akár veszítettek, számukra nem sok jelentősége volt az eredménynek. Láthatólag szenvtelenül, talán egy kicsit inkább meglepve egy „Aha" kíséretében vették tudomásul az ítéletet; aztán, akár nyertek, akár vesztettek, egyforma élvezettel rombolták le egyetlen mozdulattal az építményt. Néhányuk, amikor nyert, kissé meglepődött, és nagy tisztelettel bámult a tornyára. Már a háromévesek között is volt olyan, akinek az arcán csalódottság vagy düh suhant át, amikor veszített. De elszontyolodásuk, haragjuk mindössze néhány másodpercig tartott, egy-két perc elteltével pedig már újból elmélyülten játszottak. Csalódottságuk nem volt tartós. A náluk kicsit idősebb gyerekek voltak azok, akiknek a viselkedése gyötrelemmé változtatta számomra egyszerű feladatom teljesítését. Az ő arcukra, amikor vesztettek, mintha „felhő" ereszkedett volna. Az egyik kislány, miközben le nem vette a szemét a tornyáról, a mutatóujja hegyével finoman megérintette, simogatta művét, mintha meg akarná védeni. Amikor szóltam hozzá, annyira zavarban volt, hogy nem mert rám nézni. Egy kisfiú, aki előzőleg a legnagyobb figyelemmel építette a tornyát, letérdelt vesztes műve mellé, alulról is megnézte, és lassan, maga elé hümmögve, kockánként szétszedte, végül halomba rakta a kockákat, hogy az utolsó nyomát is eltüntesse érdemtelen erőfeszítéseinek. Két-három ilyen „sikertelen" kísérlet után a gyerekek elnémultak, visszahúzódtak, elbátortalanodtak. Nem akartak újabb tornyokat építeni, nem reménykedtek már abban, hogy esetleg nyerhetnek, és ingerelte őket, ha kísérletet tettem a bátorításukra. A kísérletben résztvevő legidősebb gyerekek, az ötévesek, igen elégedettek voltak, ha nyertek, ugyanakkor viszont egyre jobban elkeseredtek, ha nem. Az egyik kisfiú, amikor a tornyát győztesnek kiáltották ki, felnézett az építményéről, és győzedelmes pillantást vetett a vesztesre. Teste megfeszült, kaiját dagadó büszkeséggel a magasba dobta. A vesztes ellenben, mintha „összement" volna. Leguggolt a tornya mellé, és gyászos tekintettel meredt rá. Egy másik gyerek zavart mosollyal igyekezett palástolni rosszkedvét. Szájára ráfagyott a mosoly, szeme megtelt könnyel. Voltak olyanok, akik egész ügyesen uralkodtak az érzéseiken, fájdalmuk ettől függetlenül nyilvánvaló volt. Egyik például erőltetett mosolyt vetett a győztesre, de közben lekuporodott, és átkarolta a bokáját. A másik szintén megpróbált mosolyogni, de elárulta őt szájának rángatózása, és ahogy alsó ajkát beharapta. Amikor ezt a kislányt nagy nehezen rávettem arra, hogy megszólaljon, hangja üresen csengett, aztán elcsuklott. Abba is hagyta a beszélgetést. Emlékeim szerint akkoriban, oly sok esztendővel ezelőtt, nem is igazán azért szégyelltem magam, hogy résztvevője vagyok ennek a kegyetlen kísérletnek, hanem egyrészt amiatt, hogy tudom, milyen kegyetlen az egész, másrészt pedig hogy milyen mélyen azonosulok a vesztes gyerekekkel. Egy sikeres egyetemi hallgatónak nem lett volna szabad ilyen mélyen osztoznia állandó és zavaros kudarcukban, hiszen ha valóban olyasvalaki lettem volna, aki akkoriban egyébként lenni szerettem volna, nem éreztem volna annyira ismerősnek ezt a helyzetet, a versenyben lemaradtak élményét. Fájdalmuk kendőzetlen kinyilvánítása végre megértette velem saját mindennapjaim ádáz feszültségét, és végre egyértelműen meg tudtam fogalmazni a kérdést, ami egyébként minden kamaszt gyötör: Ha ilyen sok ember van, aki intelligensebb, tehetségesebb és célratörőbb nálam, miért töröm én magam ennyire? A gyerekek viselkedésében pontosan azzal az érzés- sel szembesültem, amitől a leginkább szerettem volna megszabadulni, ti. legmélyebb valóm vergődésével a saját hiányosságaim és a mások tökéletességének a szorításában. Most, hogy tanúja voltam, ahogy ezek a gyerekek ízelítőt kapnak ebből az általam mindennap megtapasztalt helyzetből, annyit tehettem csak, hogy jelzem nekik: a bíró ítélete nem számít. Talán sikerült még néhány boldog napot szereznem nekik, amíg végérvényesen ki nem derült számukra: igenis számít. Nyilván tudtam, de nem akartam tudomásul venni, hogy az ilyen és ehhez hasonló versenyhelyzetek elkerülhetetlenek. A kísérletben résztvevő kisgyerekek nem többet és nem kevesebbet éltek át, mint ami az iskolában vagy a játszótéren vár rájuk. Nyilván tudtam, de nem akartam tudomásul venni, hogy szenvedésük csak halovány előképe annak a küzdelemnek, ami idősebb korukban vár rájuk, a tudás, a jártasságok, készségek megszerzése érdekében tett erőfeszítéseik során. Jóval később, már szülőként, végül is „lepaktáltam" ezzel a versengő világgal. Sok más szülőhöz hasonlóan én is arra tanítottam a gyerekeimet, hogy a teljesítmény fontos, és hogy a kudarcokat le kell győzni. Sok szülőhöz hasonlóan, legmesszebb-menően gyerekeim érdekében, arra tanítottam őket, hogy igenis érdekelje őket az iskolai teljesítmény, a vizsgaeredmények. Határozottan állítottam, hogy ahhoz, hogy előbbre juthassanak, időnként győzniük kell, tehát arra tanítottam őket, hogy jobb véleménnyel legyenek magukról, mikor győznek, mint mikor veszítenek. Akármennyire is meg voltam győződve arról, hogy mindentől függetlenül értékesek, és hogy akármilyenek lennének, szeretném őket, képes voltam arra, hogy indulatos és kedvetlen legyek, elkeseredjek, ha úgy láttam, nem haladnak jól a tökéletes élethez szükségesnek ítélt képességek elsajátításában. Az egykori egyetemi hallgatóból, akit annyira felháborított, amikor azt látta, hogy gyerekeket ilyen kegyetlen versenyhelyzetbe hoznak, végül is tipikus szülő lett, aki kelepcében érzi magát, és miközben segíti gyerekét képességei fejlesztésében, azt kívánja, hogy gyermeke boldog legyen, hogy önmaga tudjon maradni. A napi küzdelem az egyensúly megteremtéséért, mikor egyrészt arra tanítjuk gyermekünket, igyekezzen mindenben a legjobb lenni, másrészt azonban arra is, hogy tudja, bármit"