Anyák, nagyik és más szent őrültek [antikvár]

Részlet: KIKNEK (NEM) SZÓL EZ A KÖNYV? Nagyon személyes bevezető Elmesélek egy történetet, amelyből rögtön tudja majd mindenki, hogy meg kell-e vásárolnia „V. Kulcsár" új könyvét, avagy nagyon gyorsan vissza kell tennie a polcra, mert nincs köze hozzá. Nos, a történet egy rémes hétfőn kezdődött. Amikor is sikerült egy napra bezsúfolnom két interjút - az egyiket délelőtt tízre terveztem egy hűvösvölgyi kávézóban, a másikat délután háromra beszéltük meg az elfoglalt interjúalanyommal a zuglói lakásán -, s hogy a köztes időben se darvadozzak e két távoli városrész között, egy órakor nyugodtan, fegyelmezetten kellett ülnöm a szokásos szerkesztőségi értekezleten. Sejtettem, nagy rohanás lesz, de nem bántam, mert tudtam, kedden „írós napot" tarthatok otthon, amikor reggel nyolctól legalább délután négyig kettesben leszek a számítógépemmel, és annyit írhatok, amennyit csak bírok, ami közismerten kioldja a fáradtságot, sőt erőt is ad. De arra bizony nem számítottam, hogy a rémes hétfő reggelén megcsörren a telefonom. Pedig belevisított a készülődésbe, és pillanatok alatt kiderült, hogy az egyik felnőtt gyerekem - nem árulom el, melyik - elfelejtett ünneplő ruhát adni a csemetéjére, az egyik imádott unokámra, és a kiskölyök nem viríthat piros pólóban a fehér inges osztálytársai között az ünnepélyen, mert balhé lesz. Ráadásul a kétségbeesett gyerekemnek be kell érnie a munkahelyére, és jóval messzebb lakik az iskolától, mint én, tehát kézenfekvő a megoldás Egy rendes nagymama magára ráncigálja a farmerját, előhalássza a szekrényből